Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A szorongás

2011.09.24

 

A szorongás
 
A szorongás, a legnagyobb pszichés betegség. Szerte a világon, kb. 400 millió szorongásos zavarban szenvedő beteg él. (1997, WHO)
 
Idősebb, fiatalabb, nő, férfi – mindannyian érintve vagyunk. Napjaink felgyorsult tempója, a munkahelyi, otthoni problémák, rányomják a bélyeget mindennapi életünkre is. Ki ne szenvedett volna valaha attól, hogy ideges, nem tud rendesen aludni, görcsöl a gyomra, nehezen tud koncentrálni? A stressz előbb- utóbb nem csak lelki, hanem fizikai tüneteket is produkálhat. Mindezek miatt, egyre nagyobb jelentőségű a betegség időben történő felismerése és gyógyítása.
 
A szorongás nem szégyellnivaló betegség
 
Magyarországon évente 1 millió beteg kap valamilyen szorongásoldó gyógyszert, és minden ötödik ember legalább egyszer életében átesett valamilyen szorongásos betegségen. Egy 2010-ben végzett magyar kutatás* szerint 1000 ember közül 335-re jellemző a szorongás, mégis, mindössze 47%-uk fordult orvoshoz. Sokan nem is merik bevallani környezetüknek – vagy akár saját maguknak! –, hogy segítségre lenne szükségük. Szerencse azonban a szerencsétlenségben, hogy lassan kezdjük azért belátni, a szorongás nem egy szégyellnivaló gyengeség vagy betegség, amiről, ha környezetünk tudomást szerez, kitaszítottá válhatunk. Sőt, inkább az kezd kínossá válni, ha eltitkoljuk problémánkat, és nem is próbálunk tenni ellene.
 
Neten keresnek segítséget
 
A számok tükrében meglepő, hogy napjainkban, az internet korában, milyen nehéz információkat találni a világhálón erről a rengeteg embert érintő problémáról. A korábban említett felmérés* során kiderült, hogy hazánkban a szorongás téma iránt érdeklődők csak keresőoldalakon nézelődnek, nincs olyan weblap, amelyet automatikusan felkeresnének, ha a szorongással kapcsolatban szeretnének tájékozódni. Pedig a kutatásból* az is kiderült, hogy az internet a második legnépszerűbb fórum, ahol utánanéznek a kérdéseiknek!
Mivel az igény láthatóan megvan rá, ezt a hiányosságot hivatott pótolni a www.szorongok.hu weboldal, mely megújult külsővel és tartalommal várja a téma iránt érdeklődőket.
Miért jó?
Egy online felület természetesen nem kínálhatja fel az egyedül üdvözítő gyógymódot szorongás ellen. A weboldalnak nem is ez a célja. Inkább az, hogy egyfajta gyűjtőfelületet biztosítson ennek a szerteágazó témának: minél több információt nyújtson a szorongásról, segítsen a tünetek felismerésében, bemutassa a lehetséges megoldásokat. Igyekszik választ találni mindazokra a kérdésekre, melyek felmerülhetnek a probléma iránt érdeklődők fejében. De talán a legnagyobb segítséget azzal nyújtja, hogy megmutatja: nem vagy egyedül a problémáddal! Összehozza egymással az embereket: itt mindenki megoszthatja élményeit, félelmeit, kételyeit, tapasztalatait a többiekkel, illetve okulhat a mások történeteiből. Bárki megszólalhat a fórumon, de a betegség szakemberei is aktívan szerepelnek az oldalon: tanulságos esetek olvashatók orvos szakértők tollából, illetve pszichiáterek nyújtanak interaktív segítséget, válaszolnak a feltett kérdésekre. De találhatunk még a rovatok között önismereti tesztet, napi szorongáscsökkentő "virtuális noszogató"-t, ráadásul megtapasztalhatjuk, hogy a híresség is a mi gondjainkkal küzdő ember: ismert személyiségek mondják el a maguk élményeit, sőt még egy tipikus szorongó naplójába is beleolvashatunk.
 
* GfK 1000 fős laikus megkérdezés, 2010. november


NBC 2011 05/04
Anyaglezárás dátuma: 2011. július.26.
 
A Szorongok.hu oldal témái:
 
- Pánik rohamok
- Gyógyszerezés és magatartásterápia
- Stresszes dolgozók
- A férfiaknak is fáj néha a fejük
- Megbetegítő boldogtalanság
- Szerettük volna boldoggá tenni
- Közöttünk élnek
- Szeresd magad
- Oda kell figyelni!
- Amikor a kiégés veszi át a terepet…
- Százarcú feszültség
- Hogyan legyek én boldog?
- A Nő és a karrier: A „Munkaológia” jelenség
- Szorongás és munkamánia
(Az alábbi cikk részletek, lentebb találhatók!)
 
 
- Pánik rohamok -
 
„Semmi nem indokolja, minden olyan békés bennem és körülöttem, erre tessék, különösebb jelzés nélkül egyszer csak páni félelem lesz úrrá rajtam!” - Hányszor halljuk különböző ismerősöktől a fenti történetet, ami gyakorlatilag a pánikbetegség laikus összegzése.
Az emberek 15 százaléka életében legalább egyszer él át pánikrohamot, 1 százaléka, pedig hosszabb-rövidebb ideig pánikbetegségben szenved. A kórkép lényege az ismétlődő pánik-rosszullét.
 
- Amikor ez történik – olyan szorongás tör rám, amire ott és akkor nincs okom, aminek miértjét nem tudom megmagyarázni – panaszkodik Mónika, „gyakorló pánikrohamos”. – Gondolj csak bele, éppen úgy érzem, minden remek az életemben, rendben vagyok a szerelemben, a munkámban sikereket érek el és tessék, hirtelen torokszorulás, fulladás, légszomj, szédülés, ájulásérzés, heves szívdobogás, remegés, izzadás és hányinger tör rám, vagy a hasam feszül, fáj. Minden nyavalygás nélkül, az is előfordult már nem egyszer, hogy a kézujjakon szurkáló érzés lesz úrrá rajtam, máskor meg az arcom, a testem úgy kipirul, mintha kint felejtettem volna magam a tűző napon. Tudom, mert az orvosok mondták, hogy pánikbeteg vagyok, tudom, hogy a tünetek nem valódiak, de én félek, hogy képtelen vagyok tartani magam, elveszítem a testem, a lelkem feletti önkontrollomat. Nagyon rossz az egész!
 
Gondoljanak csak bele abba, hogy mit érezhet, akit váratlanul elkap a roham bármelyik tünete. Alattomosan, kiszámíthatatlanul, bármikor elérheti a beteget, aki éppen ezért képtelen felkészülni rá. Úgy érzi, egyet tehet, a rohammentes időszakban is egyfajta készenléti állapotban létezik. Hiába tudja ésszel, hogy csak múló állapotról van szó, ott és akkor, amikor megéli, a poklok poklát járja…
 
De! Egyetlen pánikrohamtól – bár nagyon kellemetlen – nem szabad félni, hiszen az még nem pánikbetegség. A szakemberek azt mondják, ha valakinél a rosszullét havonta minimum négyszer ismétlődik, vagy a rákövetkező hónapban végig egy újabb roham jelentkezése miatt rettegve él, akkor nála sajnos valószínűsíthető a pánikbetegség.
 
A betegség kiváltó pontos oka máig nem ismert. Az viszont tudott, hogy előfordulása a 20-40 év közöttiek körében a leggyakoribb.
 
Mónika és a többi pánikbeteg gyógyításához elengedhetetlen az orvosi segítség, a pszichoterápia, a szakemberrel folytatott hosszú és őszinte, sorozatos beszélgetés. Semmi nincs véletlenül. A betegnek valami maga előtt is eltitkolt, elhallgatott probléma „mérgezi” meg a lelkét, testét, amit gyógyítani szükséges még akkor is, ha az okkal nincs tisztában. Ha a tünetmentes időkben annyira rendben van, hogy szinte szárnyal, okkal nem érti, időnként ott belül mi emészti? A szakember dolga vele együtt a bajt feltárni.
 
A jelenlegi pánikbetegek megnyugtatására közöljük, hogy a megfelelően kezelt páciensek tünetmentesen gyógyulnak. Az más kérdés, hogy ha egyre halványuló emlékként ugyan, de az egykori rohamok kiváltotta érzések még sokáig megmaradnak.
 
Krasznai Éva
NBC-2011-08-15
 
- Gyógyszerezés és magatartásterápia -
 
Esettanulmány:
B. K. 35 éves nőbeteg pánikzavara miatt keresett fel. Problémájára 3 esztendeje gyógyszert szed, legutóbbi találkozásunkkor éppen szerváltást kért tőlem.

Beszélgettünk. Kiderült, hogy az eddig rendelt készítmény megfelelő hatású, hiszen a betegség tünetei még akkor is csökkentek, ha a páciens úgy érzi, érdektelenebb lett, a korábbiaknál kevésbé izgatják a dolgok. Sokáig beszélgettünk, végül rájött arra, hogy inkább szedi a már megszokott gyógyszert, nem a készítménnyel van baj, hanem neki túl sok az elvárása.

Komoly gondja, hogy nem tudja, meddig is kénytelen gyógyszert szedni, illetve nem érti, hogy pánikbetegségére miért nincs más típusú kezelés? Elmondta, hogy egy televíziós műsorban speciálisan kiképzett pánik-trénerek csoportban különböző gyakorlatokat végeztetve foglalkoztak a betegekkel. Úgy látta, hogy az egész mögött jól felépített terápiás rendszert mutattak be. Nagyon szeretne egy ilyen csoportba bekerülni. Tisztában van azzal, hogy a csak gyógyszeres kezelés számára kevés, betegségére nem ad teljes megoldást. Egyedül viszont nincs elég akaratereje megpróbálni, gyakorolni, ha lennének társak és egy megbízható tréner/vezető, akkor sokkal bátrabb, s remélhetően eredményesebb lenne a gyógyulása.

Elismertem az igazát és elmondtam, hogy mind több ilyen terápiás próbálkozást találhat itthon is.

Megbeszéltük, hogy egyelőre kontrollra továbbra is felkeres, és amint képes vagyok egy számára is megfelelő csoportot összehozni, akkor abban számítok a jelenlétére. 

Összegzés: a pánikzavar gyógyszeres kezelésének nem a szorongáscsökkentő, hanem az antidepresszáns az alapvető gyógyszere. A pácienssel részletesen át kell beszélni a változásokat, ugyanis azoknak – lévén apróbb eredményekről van szó – gyakorta nem tulajdonítanak kellő jelentőséget.  Ha azonban a szakember megszünteti a "csodavárás igényét", akkor a bizalom, az orvos-beteg kapcsolat jelentősen javul. 

A gyógyszeres kezelés mellett alapvető és jogos igény a magatartásterápia, amit nálunk sokkal kevésbé alkalmaznak, mint a nálunk iparilag fejlettebb országokban. Mindemellett a televíziónak egyre nagyobb az ismeretterjesztő szerepe, s erre a szakembereknek oda kell figyelniük. A kliensek ugyanis sokszor úgy keresik fel az orvost, hogy egy-egy kezelési metódusról konkrét információval rendelkeznek, s bizonyos mértékig számon kérik az orvosuktól, miért nem az általuk látott módszerrel kezelik őket.

A magatartásterápiára valamennyi hazai gyógyító központban igény lenne. Igaz, ehhez növelni kellene a pszichiáterek pszichoterápiás jártasságát, és ezzel újabb utat nyitni azok előtt, akik nem feltétlenül szeretnének hosszú távon csak gyógyszerek segítségére szorulni.

Dr. Lajtavári László
NBC-2011-08-17
 
- Stresszes dolgozók –
 
A világ számos országában ugyan az ifjabbak körében hiányzik a munkahelyek iránti elkötelezettség, mégis ők érzik jobban a rájuk nehezedő a munkahelyi nyomást. Magyarországon az egyik legalacsonyabb a munkavállalók munkaadóik iránti elkötelezettsége, sokan stresszesnek tartják a munkájukat.
 
A világ számos országában ugyan az ifjabbak körében hiányzik a munkahelyek iránti elkötelezettség, mégis ők érzik jobban a rájuk nehezedő a munkahelyi nyomást. Magyarországon az egyik legalacsonyabb a munkavállalók munkaadóik iránti elkötelezettsége, sokan stresszesnek tartják a munkájukat.
Ezt az állítást egyébként a GfK Csoport Custom Research által 29 országban több mint 30 ezer dolgozó körében, tavasszal végzett felmérés is igazolta.
 
Ahhoz, hogy valaki megtalálja helyét, jól érezze magát és fontosnak tartsa az állását, cége felé bizonyítottan elkötelezettnek kell lennie. Érdekes különbségeket tapasztaltak a kutatók a fiatalabbak és az idősebbek ebbéli viszonyának elemzésekor. Kiderült ugyanis, hogy az ifjabbak kevésbé, az idősebbek elkötelezettebbek a munkaadójuk iránt. A problémákkal szemben a fiatalok lázadóbbak, a korosabbak belenyugvóak. Túl az egyéni gondokon ez az utánpótlás megtartásában komoly feszültséget jelenthet, hiszen a huszon- harminc évesek hiába kelendőbbek a munkaerőpiacon, ha ripsz-ropsz egy konfliktusnál már odébb is álltak onnan, ahol pedig számítottak rájuk.
 
Ahogy a hírekben olvasható, sok fiatal az előbbre jutást más munkaadónál, vagy más országban képzeli el. A magyar 18-29 évesek 50 százaléka szeretne 6 hónapon belül munkahelyet váltani, a jobb munkalehetőség reményében 45 százalékuk külföldre vándorolna.
 
A helykeresés, illetve nem találás megannyi problémát vet fel. A gazdasági válság sok ifjú törekvésének szab gátat, a fiatalok 36 százaléka olyan munkát végez, amihez cseppet sincs kedve, és nagyon sokan a gazdaság aktuális állapota miatt, a maguknak kinézett karrier út helyett másikra kell áttérjenek. Márpedig a pályakorrekció, az önmegvalósítás hiánya a fiatalabbak körében stresszes állapotot idéz elő, ami kihat a munkahelyi és a magánéletre is. Aki a kettőt nem tudja simán kezelni, előbb-utóbb belebetegszik.
 
Egyébként a munkahelyi stressztől leginkább a 30-39 évesek szenvednek, a munkahely elvesztésétől viszont az 50-59 esztendős korosztály retteg.
 
Meg kellene tanulni „leereszteni”. A munkahelyi dolgokat nem hazavinni, önemésztéssel a családi légkört is megbolygatni. Ha képesek vagyunk bent „letenni a lantot”, a privát életben pedig a gyerekek csivitelésére figyelni, az otthon melegére koncentrálni – ebben a család felnőttjeire óriási szerep hárul –, kikapcsolódni, közös programokat csinálni, kirándulni, bringázni, futni, kocogni, a természet szépségeiben elmerülni, egy jó könyvet olvasgatni…, nos ezektől az élményektől épül-szépül a lelkünk. A munkahelyi gondok összezsugorodnak, akár semmivé foszlanak, csak mi is akarjuk!
 
Krasznai Éva
NBC-2011-08-18
 
- A férfiaknak is fáj néha a fejük –
 
Felmérések alapján kijelenthető, hogy az öreg kontinensen a magyarok a leghevesebb szeretők közé tartoznak, hiszen hetente többször is szerelmeskednek. Ugye így azt gondolhatnánk, hogy kis hazánkban elégedettek a szexuális életükkel az itt élők?
 
A nyár, a kora ősz a nagy szerelmek, a flörtök időszaka. A szabadság alatt ráadásul sokkal nyugodtabb, pihentebb az ember, és nem utolsó sorban több időt tölt a párjával, mint a rohanó hétköznapokon. Az összebújásra, a szerelemre több lehetőség nyílik, egyik fél részéről sincs helye a kifogásnak! Ki hinné, talán mégis. Az már a kabarétréfák világát gyarapítja, hogy a nők hányszor, pontosabban milyen gyakran tolják el maguktól közeledő párjukat mondván, „Jaj, most ne, annyira fáj a fejem!”. A valóságban, amikor „teljesíteni” kell/kellene, a férfiak is hasonló kifogással élnek.
 
Az egyik legnagyobb társkereső internetes portál, a Randivonal.hu szerkesztősége arra volt kíváncsi, hogy vajon a magyarok mennyire tartják jónak a szexuális életüket. Csaknem ezer regisztrált tag körében végzett kutatást arról, hogy mennyire elégedettek, fordultak-e már elő problémáik az ágyban, és vajon erről tudtak-e a partnerükkel beszélgetni.
 
Az eredmények, bár nemzetközi viszonylatban nem rosszak, mégsem tükröznek pozitív hangulatot, ugyanis vannak, akik a szeretkezések gyakoriságával, mások meg azok minősége miatt elégedetlenek. A kérdőívet kitöltő 30-50 év közötti férfiak 25 százaléka azt vallotta, hogy hetente akár négyszer vagy még annál is többször szeretkezik a párkapcsolatában, 41 százaléka hetente két-három alkalommal bújik össze a partnerével, 17-17 százalék csak egyszer, vagy még ritkábban. Arra a kérdésre azonban, hogy hányszor szeretnének ölelkezni, ha rajtuk múlna, már 64 százalékuk azt felelte, több mint heti négyszer. A férfiak 32 százaléka beérné a heti két-három alkalommal is, 4 százalékuk heti eggyel, vagy akár kevesebbel is.
 
Ezek után okkal vetődik fel a kérdés, vajon a férfiak miért hárítanak? Nos, érdekes az alábbiakat figyelmesen elolvasni, ha szorongást váltanak is ki a következő mondatok, nem árt az Olvasónak saját magánéletéből néhány kudarcos kísérletet felidézni. Vajon párja valamelyik „csoportba” besorolható, vagy inkább az esetleges kudarcra nála más lehet a magyarázat?
 
A kifogások tekintetében találékonyak az erősebbik nem képviselői, főleg azok, akiknek éppen nincs kedve az együttléthez. Ha inkább az alvást, vagy az éppen kezdődő izgalmasnak ígérkező meccset választanák a szeretkezés helyett, a leggyakrabban fáradtságra, fejfájásra, stresszre hivatkoznak. De a kutatásból kiderült, hogy egy sokkal prózaibb ok miatt is előfordulhat, hogy a férfiak elutasítják párjuk közeledését, s ez nem lebecsülendő. A kudarctól való félelem is sarkallhatja nemleges viselkedésre az erősebbik nemet. Milyen kudarcot említettünk? Hát, hogy minden 5. férfinél előfordult már merevedési zavar. Semmi baj – mondhatnánk, van ilyen –, csakhogy a párok harmada egyáltalán nem beszél az ágyban felmerülő problémákról egymással.
Miért nem? Mert még saját maguknak és párjuknak is szégyellik bevallani, ha valami nem működik.
 
A problémával nem foglalkozni, „csupán” szorongani miatta, több mint felelőtlenség. És nem csak azért, mert a hallgatás, az elutasítás, az őszinte párkapcsolat halálát jelenti, hanem mert a merevedési zavar olyan betegségek tünete is lehet, mint a cukorbetegség, a magas vérnyomás, a depresszió, a magas koleszterin szint és különböző szív-, és érrendszeri megbetegedések. Ez utóbbiak bármelyikét és természetesen a szorongást szakemberrel kell ellenőriztetni / kivizsgáltatni és kezeltetni.
 
Krasznai Éva
NBC-2011-09-01
 
- Megbetegítő boldogtalanság –
 
Esettanulmány:
Két napja heves, fájdalmas szívtáji nyomásra és zsibbadt végtagokra panaszkodott háziorvosánál a 36 esztendős J. A férfit az iménti panaszok mellett, illetve éppen ezekért még halálfélelem is kínozta.

Mint kiderült, a 10-20 percig tartó szorító, zsibbadó érzés, a hideglelős félelem annyira meggyötörte, hogy mielőtt elment a háziorvosához, már ügyeletet hívott hozzá a családja. Az EKG semmilyen szervi elváltozást nem mutatott ki nála. Az orvos megfelelő gyógyszereket írt fel számra.

A grafikus végzettségű férfi, mint mondja, kora gyerekkora óta izgulós, "lámpalázas" fajta, miként az édesanyja is hasonlóan szorongós típus. A mamának az orvos állandó nyugtató szedést rendelt.

A páciens egy évtizede lett először rosszul, s voltak a fentebb leírtakhoz hasonló panaszai. Amikor háziorvoshoz fordult, az, pszichiáterhez küldte. Úgy emlékszik, a terápiás beszélgetések mellett antidepresszánst kapott, s kínzó tünetei gyorsan elmúltak. Bár időnként feszültebb a kelleténél, azóta látványos rosszullétei nem voltak.

Házasságából két gyermek született, feleségével amolyan semmilyen életet folytatnak. Tisztességes férjnek és családapának tartja magát, de a nejéhez érzelmi szálak nem kötik már. A házaséletére panaszkodik, örömtelenül bújnak esténként az ágyba.

Tíz éve beleszeretett egy másik nőbe, szerelmes, boldog férfi volt, ám válni nem akart, így lezárta  a házassága mellett fenntartott viszonyt. Az első rosszullétek akkor törtek rá. Azóta ugyan stabil a házassága, de az érzelmi kiégettség nyomasztja. A szorongató érzéstől próbált megszabadulni, amikor egy kolléganőjével szerelmi kapcsolatba bonyolódott. Válaszul a felesége is egy viszonyba kezdett, mire a férj azonnal véget vetett a kapcsolatának. A korábbi roham ismét fellángolt. Most ezzel a problémával került orvoshoz.

Jelenleg krízis intervenciós terápiában részesül, este az eddigieknél nyugodtabb állapotát segítendő gyógyszert javasolt szednie. A pszichoterápia javíthat azon, hogy a lelki problémái ne testi betegségekben nyilvánuljanak meg. Ezek ugyanis a világ felé egyfajta zsarolási módszerré válhatnak, és ha nincsenek rendesen kezelve, komoly szervi bajokká alakulhatnak.


Dr. Lajtavári László 
NBC-2011-06-06
 
- Szerettük volna boldoggá tenni –
 
„Az ember élete első felében egészségét áldozza arra, hogy vagyont szerezzen magának, második felében, pedig vagyonát arra, hogy egészségét visszaszerezze” – hangoztatta Konfucius. Sokaknak az utóbbi nem sikerült…
 
Nagynéném, a Tanti, kisgyerekkorom óta mindig azt mondta: „Csak egészség legyen, a többit majd megvesszük.” Nem értettem, de hogyan is tehettem volna, hiszen csöppnyi csemeteként minden olyan természetes volt. A betegség elkerült, csupán annyi jutott belőle, amennyi egy közösségbe járó gyereknek dukált, amiből néhány napon belül az ember gyermeke felépült.
Tényleg nem értettem, hogy miért fontos az egészség, hiszen az természetes. Ugyanakkor belém ívódott a mondat, belém égett. Tanti már nem él, idős hölgyként hagyott itt bennünket. Szörnyű volt az elmúlása, hosszan, sokat szenvedett… érdemtelenül.
 
Előtte Édesanyámat veszítettem el. Évekig elbutulás lett a sorsa. Folyamatosan épült le, elképesztő köd, homály volt a fejében. Szegény Mama csak annyit tudott kérdezni, hogy „kislányom, nekem most mit kell csinálnom?”. Hihetetlenül nehezen telt számára a nap 24 órája. Nem tudta, hogy este van, vagy éppen reggel, nem tudta mit kezdjen magával. Olvasni nem tudott, volt nap, hogy egyetlen oldalt sem haladt egy könyvben, amit a kezébe nyomtunk. Felolvasott, ha olyanja volt, gyakorta ugyanazt a mondatot… Máskor 300 oldalas könyvet választott, s 2 perc alatt végzett vele. Bizonygatta, hogy „De én minden során túl vagyok!”, s ettől nem tágított. A televíziót hiába kapcsoltuk be, az ott látottakat nem értette.
 
Éveken át így, vagy még súlyosabban mulattuk az időt, egészen addig, amíg már nem ismert meg. A nővéremet és engem sem fogadott el gyerekeként. A testvéremre azt mondta, hogy csak egy ismerős, aki befogadta, amikor magához költöztette. Ha kérdeztem, „Anyuci, ha nem vagyok a gyereked, miért szólítalak Édesanyának?”, ilyenkor meglepően logikus válasszal szolgált: „Honnan tudjam, neked kell tudni, te szólítasz így”.
 
A szobatisztaságát régen elveszítette, egykori énjéhez abszolút méltatlan lett az élete. Nem mindig lehetett megállítani. Állandóan el akart szökni, „persze” a lakcímére már nem emlékezett. Kértük, magyaráztuk, hogy ne akarjon elmenni, elveszik, és soha nem találjuk meg. Itt is logikus választ kaptunk: „nem baj, nem kár értem”.
 
Az arca, a mimikája mosolytalan és merev lett, a keze remegett, nem tudott magával mit kezdeni. Etetni kellett, előkét adni rá, mint egy babára. Nem zavarta, tudomást sem vett róla. Mindig azt hallottam, hogy az évek múlásával az idős emberek a fiatalkori történetekkel hozakodnak elő, felidézik édes-keserű ifjúságukat. Nem, Anya hallgatott, múltját-jelenét ködbe burkolta.
Úgy nőttünk fel, hogy Anyának mindig fájt valamije. Mindegy, hogy mi, de fájt. Ez a kín, a boldogtalan múltja, a drámai véget ért családja emlékei elől betegségekbe menekült. Az orvosok nem találtak nála semmit, kivéve az elképesztő mennyiségű szorongását, amit elhallgatott, elfojtott, amitől örökké keserű volt a lelke, amiről soha nem beszélt.
 
Mire elsötétült a világ benne, már nem fájt semmije. Korábban válogatott az ételek között, mondván, a gyomra nem bírja, kétfélét főzött a családnak, egyet nekünk és Apának, egyet magának. Élete utolsó éveiben nem válogatott. Amit elé raktunk azt befalta. Nem ette, nem rágta, falta. De nem ez volt a legrosszabb. Hanem az, hogy szerettük volna boldoggá tenni, szerettük volna, ha egy picit tud örülni, ha másért nem, mert jó gyerekei vannak, hogy szeretjük. Képtelen volt rá. Mindent hárított, mindent megtagadott.
 
Úgy halt meg, hogy meg akart halni. Az orvos azt mondta: „Éva, anyukája feladta. A lelke nem akarja, hogy legyen. Maguk évek óta próbálják megmenteni. A nyolc öngyilkossági próbálkozását mindig megakadályozták. Értsék meg, nem akar élni! A múltja terheitől soha nem szabadult meg, őrzi, magába zárta és képtelen feldolgozni. Ha igazán szeretik, hagyják elmenni!”
 
Borzalmas volt, amit a doktor mondott. Mert az egy dolog, hogy az ember tudja, igaza van, de mégiscsak az Anyukájáról szólt a mondandó. Anyáról, aki problémásan is, de az egyetlen volt….
A Mama megoldotta, óriási kánikulában nem ivott, a beleerőltetett folyadékot az ajkai közül kicsorgatta, nem evett, amikor zuhanyozni akartuk, mint tehetetlen testet kellett a fürdőbe kicipelni. Apró, törékeny asszony volt, de ilyenkor többünknek is tarthatatlanul nehéznek bizonyult.
Egy közeli magánotthonba kellett beadnunk, ahol a gondozók szépen gondozták, az orvos állandóan ellenőrizte az állapotát, etették, itatták, de nem hagyta, ellenállt. Egyetlen hónapig élt még, azután elfutott az életből, beteljesedett, amit akart…
 
Igen, nem tagadom, azóta nyugtatón élek, álmomban megjelenik, az ágyam szélére ül és számon kér. Miért kellett annyi ideig hagyni, hogy szellemi homályban teljenek napjai? Miért nem hagytuk elmenni, amikor nem akart élni? Én meg álmomban is bizonygatom, egy gyerek dolga az, hogy a depressziós anyját kezeltesse, visszahozza, ne engedje el, gondozza. Anya meg azt magyarázza, hogy mennie kellett, nem akart a terhünkre lenni. Hiába bizonygattuk életében is, hogy a „tiltakozásával”, nem a létével lett teher.
 
Szakemberhez kellene fordulnunk, segítsen megszabadulni a képzelgéseinktől? Igen, biztosan, bár Anyát senki sem adhatja vissza. Tanti bölcsessége, hogy csak egészség legyen…, igaz, de, mint már említettem, Ő sincs közöttünk. A veszteséget, amíg élünk és emlékezünk, visszük magunkkal….
 
Krasznai Éva
NBC-2011-08-04
 
- Közöttünk élnek –
 
Bármennyire hihetetlen, de minden ötödik emberre ráillik valamelyik pszichiátriai betegség diagnózisa. Azokról van szó, akik szorongásaikkal, kétségbeeséseikkel, bajaikkal ugyan közöttünk élnek, mi viszont nem vesszük észre, nem ismerjük fel, így nem is tudunk segíteni.
A depresszió egyik fajtájáról, a magyar felnőtt lakosság mintegy 15 százalékát érintő major depresszióról, ugyan sok szó esik, de mégsem elég. Pedig az érintettek mintha szürke, vagy fekete szemüvegen keresztül tekintenék a világot, egyszerűen megszűnik számukra annak sokszínűsége és ezzel nemcsak a maguk, hanem a környezetük életét is jócskán megnehezítik.
 
A másikban, a mániás depresszióban, vagy bipoláris betegségben a felnőttek 5 százaléka szenved. Ez utóbbi, miként a major depresszió is, epizodikusan, szakaszosan zajlik, depressziós és mániás időszakokból áll, gyakran a két időszak között pedig tünetmentes a betegség.
 
Az egészségesek életében is vannak mélypontok, súlyos problémák. Ki nem kiáltott még fel, hogy „Úgy érzem, megőrülök!” Azután a bajra normális megoldást talál. Ahogy a pszichiáter fogalmazott, a mániás fázisban azonban nincsenek logikus lépések, a beteg pörög, nyüzsög, aktív, „elszáll”. A mániának vannak súlyossági fokozatai, mint például a hipománia, ami a környezet és az egyén számára is gondokat okozhat. A beteg mindennapi tevékenysége eléggé megváltozhat. Például a páciensek sokszor olyan dolgokat is bevállalnak, amit amúgy nem tettek volna. Ezeket képtelenek végigvinni, nem csoda, ha a teljesítés hiánya a munkahelyen és a családban egyaránt komplikációhoz vezethet.
 
Súlyosabb a még felfokozottabb, felpörgetettebb, energiadúsabb állapot, amiben a betegek nagy része már kifárad, szenved, üldöztetéses téves eszmék, sőt komoly lelki és pszichotikus szintű, mindig orvosért kiáltó tünetek is megjelenhetnek.
 
T. A., 52 éves érintett elmondta, a kétpólusúság éppen azt jelzi, hogy egyszer úgy érzi, összedől körülötte a világ, aztán pedig minden gyönyörűen megy tovább. Feldobott, könnyű, szép az élet, mintha minden nap egyetlen ünnep lenne. Csakhogy ez egy megelőző állapot. Amikor minden igyekezetükkel próbálják a mélyről jövő negatív érzést elnyomni.
 
- Mivel ellenpontozok, a munkába feledkezek. Én is egy nagyon kreatív alkotó vagyok, ha bármi olyan gondom van, amivel nem akarok szembesülni, mindig a munkába menekülök. Ilyenkor tízszeres hatékonyságú tevékenységre vagyok képes az átlagemberhez képest. Amikor pedig elfogy a munka, akkor azt veszem észre, hogy hopp, kiürültem és lecsúsztam. Ilyenkor tapasztalataim szerint annyit kell mínuszba menni, amennyit extrán felmentem pluszba. Innen el kell rugaszkodni, hogy egyáltalán a felszínt elérjem. Sajnos nagyon-nagyon nehezen, keserves lelki szenvedések után jutok el oda, ahol egy egészséges ember van.
 
A többszörös Oscar-díjas zseni, Al Pacino mániákus depresszióban szenved. A világ egyik legnagyszerűbb színésze, aki hihetetlen dolgokra képes, amikor fenn van, majd utána három héten keresztül a szobájában ül, és a padlót nézi. Mi persze nem tudhatjuk, hogy mire gondol, mindenesetre ezeken a napokon nem érdemes irigyelni…
 
Krasznai Éva
NBC-2011-07-11
 
- Szeresd magad –
 
Kint süt a Nap, verőfényes az idő, mégis sokan a lakásban, az ágy tetején, a fotelben kuksolnak. Ahelyett, hogy élveznék az élet minden pillanatát, súlyosan merengenek a mát, a holnapot, az előttük álló évtizedeket siratva. Igen, nem tévedés. Azokról van szó, akik rettegnek a jelentől, a rájuk váró ismeretlen jövőtől. Ami akár aranyfényes is lehetne, ha hagynák.
 
De nem teszik, így azután nem csoda, ha behívják, megidézik a rosszat. Teljesen értelmetlen olyan dolgokon emésztenünk magunkat, amelyek a jövőben megtörténhetnek velünk, vagy mégsem. Miért a ma esetleges nyomorúságából indulnak ki sokan, minden energiájukat ezzel emésztve fel, ahelyett, hogy a kilábalás útjára térnének és a megújhodáson, a továbblépésen dolgoznának?
Bármi történjék is velünk, a holnap soha nem lesz olyan, mint a ma, az évtizednyi távlat meg végképp annyira homályos, hogy kár rágódni már most a láthatatlanon.
 
Az önsors rontókon nehéz segíteni. Ők ragaszkodnak az egyéni drámájukhoz, az életben szerzett szomorú tapasztalataikhoz, a kilátástalanságukhoz és kiúttalanságukhoz. Miközben nem veszik észre, a béklyót maguk szorítják a lelkükre.
 
Hogy a másiknak milyen könnyű? Hogy egyeseket nem érnek drámák, míg őket még az ág is húzza? Ugyan már! Létezik egy indián mondás, nevezetesen, hogy „soha nem tudhatjuk, a másikat hol nyomja a mokasszin…” Igen, a 4 esztendős kicsi lánytól, ha elveszik a babáját, akkor számára összeomlik a világ. Mindenkinek a maga életkorában, élethelyzetében a veszteség az veszteség, legfeljebb nem beszél róla. Az irigyelt, gazdag dámát a férje lecserélheti egy fiatalabbra, s az ilyen hölgy többet veszít – a társadalmi ranglétrán lezuhan –, mint az, akinek ugyanezen a létrán alacsonyabb volt a lépcsőfok. De az is mondható, hogy az irigyelt nő a vagyon megtartása miatt él egy unott, nem kívánt, boldogtalan kapcsolatban.
 
Egzisztenciális veszteségét siratja a szobában szorongó? Igen, manapság sokakkal megesik ez a dráma. De a sebek nyalogatásától, az önmarcangolástól nem jut előbbre, még mélyebbre kerül az illető, mint amit elveszített, kényszerűségből maga mögött tudhat.
 
Mintha lenne egy nyelvi „társasjáték”. Az „igen, de” nevű. Az ember beszélget kétségbeesett ismerősökkel – időnként ismeretlenekkel –, próbálja gondjaikat, problémáikat, szorongásaikat meghallgatni. A feszültségeik oldásaként, rájuk, egyéni történeteikre koncentrálva megoldási javaslatokkal áll elő. A bajban lévők hallgatnak, hallgatnak, majd jó néhányat az ajánlott megoldások közül el is fogadnak. Mondják, hogy „Igen, igen, igazad van” és akkor jön, a minden pozitívumot visszautasító „de…” Vagyis előkerül a mit miért nem csőlátás. Hogy hogyan ne kelljen, vagy nem lehet megoldani a kétségbeejtő lelki-, fizikai-, egzisztenciális bajokat.
 
Drámai látni, hogy a negatív helyzetébe beszűkült gondolkodású ember mennyire csak a szavak és nem a tettek szintjén szeretne kitörni. Mókuskerékben rohangál, mert bár az fárasztó, kényelmetlen, de határai ismertek, a következő lépés is kiszámítható, az abból való kikerülés meg bizonytalan kimenetelű. Nem hiszi el, hogy jobb lehet! Mert miért ne lehetne jobb az, amiről biztosan tudni, hogy itt és most rossz – gondolják sokan. Egy alkoholista partner, mitől lesz hirtelen örök életre szólóan antialkoholista? Mert megígérte, hogy változik? Miért hagyná ott a játékgépet egy játékszenvedély beteg? Miért ne ütné meg újból és újból a szerencsétlen párja, hogy egyszer már büntetlenül megtette? Miért ne lépne félre az, aki addig hetente nemcsak kifelé „kacsingatott”, de tevőlegesen is másutt keresi a gyönyöröket? Miért hisszük el a főnökségre alkalmatlanról, a beosztottaival állandóan üvöltözőről, hogy holnaptól jámbor báránnyá szelídül? A barátnőről, a barátról, aki folyton kibeszél, pletykál rólunk, hogy a jövőben másként lesz? A kérdések, a kételyek, a példák vég nélkül sorolhatók.
 
Tanuljunk meg hinni magunkban, sőt nemcsak hinni, de tudni is értékeinket. Szeressük magunkat, ellenkező esetben hogyan is várhatjuk el másoktól, hogy mi ugyan nem, ám ők szerethetőnek tartsanak, lássanak?!
 
Ha egyedül, vagy egy jó baráttal, partnerrel nem sikerül az életet pokollá tevő mókuskerékből kilépni, akkor nem szégyen segítségként pszichológushoz, háziorvoshoz, vagy pszichiáterhez fordulni. Megoldást keresni könnyebb, mint unos-untalan a mélybe húzó „igen, igen, de” játékot játszani.
 
Krasznai Éva
 
- Oda kell figyelni! –
 
Versenyhelyzetben – sportban, színészetben stb. – nem ritkán ott lehet a szorongás is, az idegrendszer aktivizálódik, és győzelemre segít, a szakirodalom ezt a megnyilvánulást mobilizáló szorongásnak nevezi.
 
Ugyanakkor elvitathatatlan, hogy sokszor a szorongás nem növeli, hanem csökkenti a teljesítményt, nyomában ingerült lesz az ember, hibákat hibára halmoz. Ilyenkor megmerevedik a szorongó mimikája, az izmok feszültsége nő, például vizsgán mindent elfelejt, amit korábban tudott, szokatlan hibákat követ el. Akár összefüggéstelenül, vagy éppen dadogva beszél.
 
Szélsőséges esetben „demobilizáció” alakul ki, el is ájulhat. Mitől függ, hogy a mobilizáló vagy a demobilizáló szorongás „győzedelmeskedik”?  Egyrészt a személyiségtől, másrészt a kiváltó életeseménytől. A tartós stresszel szemben tehetetlenek vagyunk, mert olyan demobilizáló szorongást válthat ki, amely akár pszichoszomatikus betegségek, depresszió, alkoholizmus kialakulásához, agresszivitáshoz, öngyilkossághoz is vezethet.
 
Normális, ha az ember a szorongásától mihamarabb szeretne megszabadulni, csakhogy nem mindegy, megoldásként milyen gyógyírt keres magának. Van, aki cigarettáról cigarettára gyújt, gyorsan az alkoholban keres „támaszt”, vagy más, még erősebb droghoz fordul, így megoldás helyett ördögi körbe kerül. A kezeletlen beteg legnagyobb rizikója, hogy különböző gyógyszereket, nyugtatókat össze-vissza bekapkod, ami a gyógyszerfüggőség kockázatát csak növeli.
 
Szakemberek mondják, hogy az elkerülő viselkedés nehezen felismerhető és kezelhető, mert például a szociális fóbiában szenvedő ember társaságkerülő. Akár egyetlen pánikroham után is kialakulhat a jellegzetes elkerülő viselkedéssel járó agorafóbia. Ha a viselkedés nem szélsőséges, akkor a környezet csupán különcnek és nem betegnek tartja a szorongót, aki kifejezetten szenved attól, hogy a korábban kedvelt barátokról, utazásokról stb. félelmében le kell mondania.
 
A depresszió a kezeletlen szorongás gyakori társa. A szorongásos betegek csaknem 50 százaléka élete során major depresszióban szenved, aminek felismerése annál nehezebb, mivel a tünetek egy része a szorongáséval azonos. Ha mégis sikerül felderíteni, akkor a beteggel való együttműködéssel az orvos komoly gyógyulást, normális életvitelt érhet el a páciensénél.

Krasznai Éva
NBC 2011 05/05
 
- Amikor a kiégés veszi át a terepet… -
 
A szakirodalom 1974 óta használja a kiégés (burnout) fogalmát. Először Herbert Freudenberger, pszichoanalitikus alkalmazta a szakmai viselkedés leírására, mint az egyén fizikai és lelki erőforrásának kiapadására.
 
„Ez a szindróma krónikus, emocionális megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés állapota, amely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, s amelyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek”.
 
Manapság állását féltve a munkavállaló egyre többet dolgozik, s egyre általánosabb, hogy eközben kevesebbet keres. A könnyen ingerültté, türelmetlenné váló közegben a diákok, felnőttek helyzete nem jövőbe mutató. Az egzisztenciális biztonság szinte általánosan bizonytalansággá vált, ezzel párhuzamosan a kiégés „veszi át a terepet”.
 
S. R. 40 éves három diplomás lobbista. Kétgyermekes apaként mindent meg akar adni az övéinek, ami eddig sikerült is neki. Ma már pszichológushoz kénytelen járni. A vele való foglakozás során a kiégés mind a 10 jelét megtapasztalhattuk nála.

Panasza:
Krónikus fáradtság, vagyis már fáradtan ébred, napi rendszerességgel tompán fáj a feje, erre gyógyszert szed. Úgy érzi, a munkáját soha nem fejezi be, ilyenkor azzal vigasztalódik, hogy maximum abbahagyja – a „munkaholisták” klasszikus tünete.

Düh, ingerlékenység
S. Róbertnél mind gyakoribb, hogy jelentéktelen apróság is feldühíti, s ezért ordítani kezd a környezetével.

Önbizalomhiány
Természetes, vannak időszakok, amikor semmivel sem vagyunk elégedettek, de amikor ez az érzés elhúzódik, akkor valószínűleg a motivációval van gond. Nem érzi, hogy értelme van annak, amit csinál, hiszen nincs pozitív visszacsatolásban része, és maga sem elégedett semmivel, hiszen munkáját fáradtság és stressz közepette végzi.

Pesszimizmus
Többször azt érzi, hogy valakit gyűlöl, vagy értelmetlennek lát mindent, úgy néz ki, hogy a kiégés határán áll. Ezt az érzést az váltja ki, amikor a körülmények állandóan és kiszámíthatatlan módon változnak, és nem érzi úgy, hogy bármilyen egyedi, pótolhatatlan dologgal járulna hozzá a világ működéséhez... illetve azt gondolja, hogy ezt rajta kívül senki sem látja.

Fogyás vagy hízás
A stressz miatt megváltoznak az étkezési szokásai: többet vagy kevesebbet eszik, a nagyobb gond viszont az, hogy csupán akkor, amikor ráér, két munkafolyamat között. Örül, ha ihat, mert az oldja a stresszét és segít a fojtogató elvárásokról és kihívásokról megfeledkezni.

Nyughatatlanság, inszomnia
Remek tünet: órákig forgolódik az ágyban, nem tud elaludni, semmilyen póz sem kényelmes..., amikor pedig végre álomba szenderül, akkor is a munkával kapcsolatos dolgokkal vergődik, természetesen előbb-utóbb felébred.

Depresszió
A depresszió más, mint a szomorúság, hiszen tartós ideig fennáll, teljes érdeklődésvesztéssel jár és sokszor az okát sem tudni. A rossz szokásai száma nő és semmihez sincs kedve..., ilyenkor sajnos már jelen van a depresszió.

Kétségbeesés, félelem
A bizonytalanság általában depresszióhoz és rettegéshez vezet.

Nulla veszélyérzet
Mire S. Róbert szakemberhez fordult, már nem érdekelték a következmények. Minden mindegy volt. Mivel a maximális energia-befektetésre  nem érkezett pozitív visszacsatolás, az aggasztó következmények sem zavarják túlzottan. Észre sem veszi, nem érdekli, nincs miért.

A kiégés gondolata
Amikor először fogalmazódott meg a gondolat, hogy túl sokat dolgozik és valószínűleg közel a kiégés, akkor ideje elgondolkodni a lehetséges alternatívákon... mert tényleg komoly a probléma.

Javaslat:
Pszichoterápia, családterápia, ha ezek kevésnek bizonyulnak, kiegészítésként gyógyszeres terápia.

NBC 2011 05/08
 
- Százarcú feszültség –
 
A magyar lakosság 17-20%-a, vagyis csaknem minden 5. ember a szorongás különféle módozataival küszködik. Sokáig nem, de szerencsére napjainkra már a szorongásos zavarok kezelése társadalmilag is mindinkább elfogadott.
A pszichiátria, a pszichológia gazdag tárházat kínál ahhoz, hogy ezek a problémák hamarabb megszűntethetők legyenek.

A szorongás valamely formájával saját, illetve környezetünk életében mindannyian találkoztunk. Egy-egy számonkéréskor, vizsga előtt, vagy a fogorvosi székben izzadva, repülőn, vagy felénk rohanó kutyát látva… De a kóros szorongás a kínos élmény mellett az ember korábbi teljesítményét és az alkalmazkodó képességét is jócskán lerontja.
 
Tudni való, hogy bizonyos stresszes állapotra azért igenis szükségünk van, hiszen az a szokatlannal szembeni intő jel, figyelmeztetés lehet. Gondoljunk csak bele, az állatkertből elszabadul egy oroszlán, s mi pechünkre találkozunk vele. Ha nem ijedünk meg, ha a stressz nem késztet cselekvő menekülésre, hanem, mint egy nagy cicusnak megörülünk és barátkozni próbálunk vele…a találkozás számunkra gyászos véget ér. Tény, ez szélsőséges példa ugyan, de behelyettesíthető életünk más, szokatlan eseményeivel és akár következményeivel is.
 
 Ugyanakkor a szorongásnak nem könnyen felismerhető megjelenési formáival is  találkozhat a szakember. Nem egyszerű megállapítani például a „szégyenlős” kisgyerek szociális fóbiáját, az állandóan aggodalmaskodó viselkedésénél a generalizált szorongásos szindrómát.
Orvosok mondják, nehezebb a feladat, ha a páciens elsődlegesen testi bajokkal jelentkezik. Pánikrohamban szívinfarktus tüneteit produkálja, pedig „csak” szorong és nem a szívével van gond. Nem sokkal könnyebb a diagnózis felállítása a gyakori fej-, hátfájás, hasi panasz, szédülés, nehézlégzés, fáradtság panaszainál sem.
 
A szorongást pszichés, szomatikus/vegetatív és viselkedési tünetekre oszthatja fel az orvostudomány. Nem ritkán valamennyi együttesen jelentkezik. Például a fóbiások pszichés tünetei között ott lehet a félelem fóbia akkor, amikor pedig annak tárgya, illetve alanya nincs a közelben, a vegetatív és viselkedési tünetek viszont csak akkor jelennek meg, ha a fóbia tárgya a helyszínen van.
 
Ki gondolná, hogy a szorongás pszichés tünetei közé tartozik a figyelemzavar? Az már ismertebb, hogy a „labilis” vegetatív idegrendszerű embernél már az enyhe szorongás is erős vegetatív tünetekkel – arcpirulás, szájszárazság, izzadás, heves szívdobogás, vizelési inger – járhat. A súlyosabb szorongást mellkasi fájdalom, fulladásérzés kísérheti. Szembeötlő a súlyingadozás, vagyis az étvágycsökkenés, illetve a hízás. Ki ne ismerne olyan túlontúl duci embert, aki „idegességében zabál, számolatlanul falja az ételt”, vagy mást, a csont sovánnyá fogyót, azt a típust, aki szorongásában „egy falatot sem képes lenyelni”? És akkor ott vannak a szorongás kiváltotta alvás-, és potenciazavarok is.
 
A súlyos szorongás viselkedési tünetei könnyen felismerhetőek: körömrágás, riadt arc, izgalmi állapot, rohangálás és így tovább. Viszont azt csak kevesen tudják, hogy a türelmetlenség, az agresszív, elutasító viselkedés mögött okként gyakorta a szorongás áll.

NBC 2011 05/07
 
- Hogyan legyek én boldog? –
 
A fiatal felnőttkorral, a húszas évektől egyre sürgetőbb és megvalósításra ösztönző, nagy, élet és sorsfordulót jelentő kérdés, amit már nem elég gondolatilag érlelgetni. 
A realitáselv kényszerítő ereje révén egyre sürgetőbb és sürgetőbb, egyre nyomasztóbb önkövetelményként jelenik, hogy a gyakorlat adja meg a választ az élet nagy kérdésére, arra, hogy: „hogyan alakul, milyen irányba alakítsam az életem? Hogyan leszek én boldog?”

Ez az egy nagy kérdés alapvetően két kérdést és a hozzátartozó döntési kényszert, takar, nevezetesen:
 
- Mi lesz a munkám és hol lesz a munkahelyem, amely a végzettségemnek, képzettségemnek megfelel és a további fejlődésemet is biztosítja?

- Ki lesz a párom, mikor lesz családom?
 
A pszichológia krízis szituációnak nevezi azokat az élet és sorsfordulót jelentő helyzeteket, amelyek az élet folyamán időszakosan fellépnek. A krízis szituáció az egyéntől változásokat és változtatást igényel – sok esetben élettani szinten is változásokkal jár (pl. születés, pubertás, szülés, menopausa stb.). A fiatal felnőtt kor is krízis szituáció a sorsfordítót jelentő döntési nyomás révén. Bár a két kérdés időben szinte egyszerre jelenik meg - különösen a lányoknál -, nem egyszerre kell a valóságban megvalósítani – különösen a férfiaknak -, holott korban egyívásúak, korban összeillenek. Ez a fáziskülönbség sok párkapcsolatra nehezedik.
 
A professziót is választó nőkre ez a krízis szituáció még további terhet hárít. Ők ugyanis szenvedélyesen keresik a szellemi képességeik számára kihívást jelenő munkát és munkahelyet, ahol keményen helytállni, bizonyítani akarnak. Meg akarják „alapozni” szakmai jövőjüket, késlelteik a párválasztás és családalapítás beteljesítését (mint a férfiak). Előbb be akarják bizonyítani, hogy „érnek valamit”, „lehet rájuk számítani”. És ami mindennél fontosabb, örömöt keresnek a munkában (is). Ez a bizonyítási „kényszer” növeli az igényességet, és a „keményebb, szikárabb” személyiségvonások előtérbe kerülésének kedveznek.
 
Ezzel szemben a párválasztásra vonatkozó sürgető érzés nem szorul háttérbe, nem halványul el. Sok fiatal nő vigasztalja magát avval, hogy még ráér, ismerkedik ugyan, de a kapcsolatot hamar maga is „átmenetinek”, „ nem véglegesnek” gondolja (talán ugyanúgy, mint a partnere). Ezek a laza igényekkel jellemezhető kapcsolatok jól funkcionálhatnak, tartósak is lehetnek, de nem igényelnek a nő részéről elfogadó, befogadó attitűdöt, a másik másságának tiszteletét. Nem igényelnek, mert nem igényelhetnek. Azonos célok, azonos elvárások a jellemzők, és megnyugodnak abban, hogy „azért mi jól megvagyunk”. Megvannak, mert a kapcsolat célja a jelenre és nem a jövőre irányul. Arra a jövőre, amely a családalapítással jár, amikor a nő terhesen és a gyermekágyas időszakban testileg és lelkileg is rászorultabb, kiszolgáltatottabb állapotba, élethelyzetbe kerül. Ez a test-lelki kiszolgáltatottság a „lágyabb, puhább” személyiségvonások előtérbe kerülését és működését segít(ené) elő.
 
A fentiek végiggondolása talán rávilágít arra, hogy a fiatal felnőttkor élet és sorsfordító megválaszolása a nők számára azért is nehezített, mert más-más személyiségoldalak megjelenését, működését igényelné. A váltás a lélek belső színpadán viszont nagyon nehéz. Könnyebb a problémát kívül látni, kívül keresni, kívül megoldani akarni.
 
Mi ez a kívül keresés? Nyílván a partnerben lehet meglátni a hibát, ráadásul gondolati modell könnyen kialakítható. Nagyanyáink korában a lányokat a realitáselvre avval irányították, hogy „kár várni a hercegre fehér lovon…”. Az intés tartalmazta, hogy a nőnek férfi a párja, aki hordozza a férfi mentalitást. A mai lányok általában nem hercegről, hanem „társról”, „párról” álmodoznak.
 
Munkám során sokszor, nagyon sokszor találkoztam evvel a megfogalmazással. Nem a fogalmazás a probléma, hanem a fogalom mögött megbújó rejtett tartalom, az hogy valami egyformaságot, egyenlőséget takar. Ha viccesen fogalmaznék, a magyar nyelv általában megmondja, hogy valakik miben társak pl. munkatársa, kartárs, bajtárs stb. Olyan, hogy TÁRS új és absztrakt (üres) fogalom. Házastárs, élettárs van, és a kifejezés a kapcsolat célját tartalmazza. A „pár” fogalom talán még „rosszabb”. Ugyanis itt az azonosság dominál, többen ezt a férfi-nő kapcsolatot úgy képzelik el, mint egy pár cseresznyét, olyan, mint az ikerhelyzet. Emellett az azonosságot tartalmazó elvárások mellett nem halványul el az ideális férfi képe, akire fel tudna nézni, akinek át tudná adni magát. Ez egy sajátos zavart okoz a férfiak iránti elvárásokban, miközben a nő saját maga munkaarcát „beviszi” a kapcsolatba. Elvárja, hogy a férfi férfi legyen (elsősorban testileg), emellett legyen erős támasz (mint egy ideális apa), és legyen segítő, puha és legfőképpen megértő, akivel „mindent” meg lehet beszélni és támogatja önérvényesítő oldalait (mint egy ideális anya). Cserében persze ott van ő, elsősorban a kielégítésre váró vágyaival, ambícióival.
 
Ezek a vágyak azért tűnnek reálisnak, mert a nők valóban megvalósították az „erős, harcos” oldalaikat és alkalmasak a puhaságra is. Ugyanezt a többarcúságot kezdik követelni a férfiaktól. Egyetlen egyet felejtenek el, puhaságot és erőt egyszerre nehéz – szinte lehetetlen – produkálni. Tudomásul kellene venni, hogy a férfiak „ereje” inkább a külvilágra irányul és a nők az újonnan megszerzett erejüket sok esetben a párkapcsolat alakításában is gyakorolják. Diktálnak, követelnek. A vágyaik beteljesülését „kemény” eszközökkel akarják elérni. Így még a siker is (pl. házasság, gyermekvállalás) sok esetben kesernyés. Nem édes. És megjelenik ismét a döntést követelő kérdés: ki lesz a párom? Mikor leszek végre már boldog?

Dr. C. Molnár Emma
A Nő Ezer Arca ügyvezető igazgató, Aktív-analitikus pszicho-terapeuta
 
- A Nő és a karrier: A „Munkaológia” jelenség –
 
Az ember, társas lény. Ez a régi és igaz megállapítás az egyik alapja annak, amiért az ember hajlandó rengeteg mindent megtenni, alakulni, változni.
Fejlődni, alakulni jó és rossz szokásokat felvenni. A tartozás érzése (érzelmileg is tartozni valakihez, valamihez: kathexis igény) nagy hajtóerő. Az emberben szunnyadó - a nőkben különösen jelenlévő - mi-igény és mi-élmény, az összetartozási szükséglet érdekében sokan és sokszor önmaguk egészséges vágyairól is hajlamosak eltávolodni, lemondani.

Ráadásul a jól befejezett munka önmagában is jutalom érzését jelenti. Zeigarnik-effektusnak hívják azt a jelenséget, amikor, ha külső hatásra megszakítják a munkafolyamatot, akkor az emberek többsége spontán, minden külső jutalom nélkül, mihelyt alkalma van rá (viszonylag rövid időhatáron belül) igyekszik befejezni azt.
 
Mindezek alapján joggal vetődik fel a kérdés, hogy a külső és belső harmónia megteremtése talán nehezebb, mint a valamihez való felzárkózás és integrálódás? Jelen témánk szempontjából a munkaológia „csapdájába” történő „besétálás”?

A munkaológia kialakulásának lélektani háttere
A munkaológia kialkulásának első lépése egy sajátos szorongás fellépése. Az illető szorong attól is, hogy nem tud a csapat megbecsült tagja lenni. Kiesik a csapatból. A szorongás másik arca az, hogy fél, majd szinte folyamatossá válik a rettegés attól, hogyha nem „tökéletes” a teljesítmény, akkor nincs elismerés (szeretet). Önmaga „megjutalmazására” nem, vagy alig képes. Egyre inkább a jutalom keresése, „hajszolása” válik a lelki hajtóerő központi kérdésévé. A teljesítmény mértékegysége egyre inkább a tökéletességben jut kifejezésre napjainkban. Tévedni, mulasztani „főbenjáró” bűn, a megbízhatatlanság szinonimája, holott… Holott mindenki, a józan eszével tudja, hogy nem vagyunk automatizált gépek, hogy nincs tökéletesség, csak tudás, igyekezet, szorgalom, mely egy élet során fejleszthető. Azt is tudjuk, hogy munkánk során rászorultak vagyunk a másikra, hogy teljesítményünk nemcsak mi magunkat, hanem munkafolyamat részeként értelmeződik. És mégis, sokunkat hajt a tökéletesség igézete. Nehezen tudunk ellenállni annak, hogy bebizonyítsuk önmagunk és mások számára, hogy tökéletesek és pótolhatatlanok vagyunk. Ebben a nagy-nagy igyekezetben lassacskán mi magunk őrlődünk fel, veszítjük el színeinket, értékeinket.
 
(Még fiatalon olvastam, hogy a muzeális értékű perzsaszőnyegeket azért tudják  nyilvántartani, mert az alkotójuk tudatosan szövési hibát ejtett. A hibával jelezte alázatosságát, ember mivoltát, mert folyamatosan szem előtt tartotta, hogy csak Allah lehet tökéletes.)
 
A megbecsülés és önbecsülés, az elismerés iránti igény – kellő önkontroll hiányában – önálló életre kel. Egyre többre és többre áhítozik az, aki egyszer belekóstolt. Ráadásul a munka nem az egész személyiséget, hanem csak a személyiség egy részét érinti: a tudást és a kitartást. Ráadásul az az illúzió is fűződhet hozzá, hogy a munkában csak önmagára számíthat. Azaz: autonóm, önálló személyiség. Nem függ senkitől, csak önmaga munkaképességétől. Az elismerés csak őt érinti.
 
A munkaológia kialakulásának tehát egyik hajtóereje a függetlenség, az autonómia iráni igény és ezen értékek túlzott felértékelése.
 
A másik nagy csapda, mely segít „belesétálni” a munkaológia állapotba a tökéletesség, a hibátlanság iránti igény, mely természetesen lehetetlen. A lélek színpadán van is bennünk, ebben a kérdésben egy tiltó tábla. Senki nem élheti át büntetlenül a „tökéletes vagyok” érzetét. A szorongás a büntetés ezért a „nagyképűségért”. A „minden én vagyok, és az én nem vagyok semmi és senki” egyre gyorsuló ingaérzete között hullámzik az ilyen ember önértékelése. A kilábalást az egyre intenzívebb munka-hajszolással próbálja az ebbe a spirálba „beszorult” ember „féken tartani”.
 
Nyugodtan állíthatjuk, hogy a munkaológia állapot valóban olyan, mint a drog. Eleinte kedvező, majd egyre nyomasztóbb és szorongás teli közérzetet hoz létre. Könnyű belekerülni, nehéz belőle kilábolni.
 
Sokszor a környezet tagjai figyelmeztetik a „beteget”: Régen nem láttunk! Soha nem érsz rá! Miért hajtod magad ennyire? Mikor lesz már gyereketek? Stb. stb. Jó lenne ezeket az aggódásokat figyelembe venni.
 
Más esetekben a közérzet a figyelmeztető jel: egyre rendszertelenebbé válik az élet. Hétvégeken alszik „mint ahogy a puputeve iszik”. Álmai nyugtalanok, szinte a munkával, munkagondjaival álmodik. Lakása, szekrénye, ruházata egyre elhanyagoltabbá válik. Inkább új ruhát vesz, mert nincs ideje, energiája a meglévők gondozására. Szobanövényi satnyulnak, kipusztulnak, mert „elfelejti” azokat is gondozni.
 
Másoknál a partnerkapcsolat felbomlása a figyelmeztető jel. Egyre hűvösebbé, majd hidegebbé válik az ágy: nincs kedve, energiája a szexuális életre. Csak megértésre, gyöngédségre vágyik. Ez az aszexuális töltetlenség a partnerben egyre több elégedetlenséget, kritikát generál. Eleinte a megoldást a szabadságidőben, a hosszabb hétvégi napoktól remélik, de ezek csak lélegzetvételnyi szünetet jelent. Egyre több és több a vita, a fogadkozás. Sokszor a megoldást a gyermek hiányában és a gyors gyermekvállalásban keresik, vélik megtalálni, holott…
 
Holott a hiba a munkaológia által elcsúszott személyiség harmóniavesztett állapotában keresendő.

A harmónia megteremtésének lehetőségei
Mint azt az előző részben már említettük, a pszichésen egészséges ember pihenni, örülni és hasznosan tevékenykedni egyaránt képes. Mindezek egyensúlyba tartásához folyamatos feszültségtűrő, sőt feszültségigenlő képességét is mozgásban kell tartania. (Ugyanis ahhoz, hogy valaki pihenni tudjon, pl. félre kell tennie a szórakozás vagy éppen a munka iránti késztetését és viszont.)
 
A pszichésen egészséges ember helyesen tud választani a munka és a számára közelálló, fontos ember(ek) vonzása között. A külső-belső harmóniára törekvés az egyensúly megtervezése és megteremtése iránt elkötelezettséget jelent.
 
Első lépésben a lélek belső színpadán kell a szereptávolságot megteremteni a munkafeladatoktól, hogy az adequat- és komplementer szerepeket (nő, barátnő, feleség stb.) betölthessük. Ehhez „bátorságra” és kommunikációs és feszültségtűrő képességre van szükség. Szükség van az idő, az energia beosztására. Az ebből fakadó érzéseket elsősorban az egyénnek önmagával, majd környezete (felettese, munkatársa,) tagjaival is el kell tudni fogadtatnia.
 
A többirányú elköteleződés, a függés-autonómia dinamikája, többirányú öröm és kielégülés, a keresés és nyújtás képessége, a külső és belső realitások időben történő felismerése, az ahhoz való adaptálódás, sőt az egyén számára kedvező realitáslehetőségek aktív alakítására tett tevékenység elérése fontos.
 
A pszichológia mindezeket nevezi én erőnek. Nem kell és nem is lehet csak empátiával élni (még önmagunk felé sem). Az empátia és a distancia egyensúlyának – a belső és a  külső színpadon egyaránt – megteremtése az én erő megtartásának elengedhetetlen feltétele.
 
- Szorongás és munkamánia –
 
„Munkaológia.” Első olvasatra furcsa szóösszetétel. Hogyan válhat a munka mákonnyá, minden hiányosságunkért és megvalósulatlan vágyainkért kárpótlást nyújtó szerré? Sokan tették már fel ezt a kérdést. Elsőnek H. Freudenberger 1974-ben. Vizsgálták azóta szociológusok, pszichiáterek, pszichológusok. Egy biztos: elsősorban a magasan képzett diplomásokat fenyegeti a munkához való viszony fokozatos torzulása, melyet a szakirodalom „Munkaológia”, majd annak folyományaként fellépő Burnout szindrómának, magyarul kiégésnek nevez. Nagy kérdés, hogy megelőzhető-e és hogyan ez a személyiségtorzító folyamat.
 
A „munkaológia” jelenség
A munkaológia nem egyik napról a másikra alakul ki. Viszonylag hosszú folyamat eredménye. Szerepet kap benne a mai kortünetként megjelenő társadalmi elismerés és siker korai elérésének nyomása. Régebben a felnőttkor delelőjét tartották annak az életkornak, amikor az addigi tanulás, tapasztalat megalapozta, hogy az egyén alkalmassá váljon a magasabb munkahorizont átlátására, átfogására és arra, hogy nemcsak a munkaismeret, hanem az emberismeret révén vezetői státust érjen el. A tudás, a munka és a státus folyamatos és hierarchikus építkezése volt a kívánatos.
 
Napjainkban egyre inkább új kritériumok tapinthatóak ki. A fiatal felnőttkor végére (30-as évek első fele) majdhogynem kötelező a közép-felső vezetői status elérése, különben a sikertelenség a megrekedtség érzete (vádja és önvádja) áll elő.
 
Ennek, hogy a kezdő diplomás fiatal megfeleljen ezeknek az új és újabb elvárásoknak erejét megfeszítve kell megfelelnie. Ez az erőfeszítés különösen a diplomás nőket sújtja, őket ugyanis plusz nyomasztja, hogy a kívánt státuszt lehetőleg még a gyermekvállalás (felső életkor határán belül 35 év) előtt érje el. Ez nem teljesíthető másképp, csak a munka, a teljesítmény és a eredmény hajszolásán keresztül. Ahhoz, hogy ez teljesíthető legyen szeretni és élvezni „kell” a munkát, mint az élet legbiztosabb és legfőbb, jó közérzetet biztosító élményét. Szeretni és élvezni „kell” a munkahely által biztosított lehetőségeket. Szeretni és jóban „kell” lenni a kollégákkal, főnökökkel, munkatársakkal.
 
Az élet egyre jobban beszűkül. Középpontba a munka, a munkahely és a munkatársak kerülnek. Az ebbe a spirálba bekerülő szinte észre sem veszi, hogy lassan más témája sincs, mint a munkája. Azoknak az embereknek a társaságát keresi, akiket azonos kérdések foglalkoztatnak. Igyekszik érzelmi és gondolati szinten „kiküszöbölni” minden felesleges terhet, gondot, problémát. Értelmi és érzelmi energiáit egyre inkább a munka felé összpontosítja.

A munka rabja állapot
Azt is fontos megemlíteni, hogy a felsőoktatás általános rendje alapján a fiatal felnőttek már arra „szocializálódnak”, hogy a szolgalmi és vizsgaidőszakok periódusosan váltják egymást. Megszokják, hogy laza időszak után intenzív munkafázis (tanulás, vizsga) következik.
 
A vizsgaidőszak alatt felborul a napi cirkadián ritmus (a napszakoknak megfelelő biológiai ritmus –erről már előzőekben írtunk). Felborul az étkezés és az alvás ritmusa. Szinte alig-alig esznek (nincs rá idő, sőt tele hassal nem is lehet tanulni). Szinte leszoknak az alvásról, ki kell használni minden percet, mert sürget az idő vizsgázni kell. A vizsga után sincs pihenés, mert 2-3 nap jut a következő vizsgáig, stb. stb. Társasági életről, szórakozásról aztán végképp nincs, mert nem is lehet szó. Sokan még a párkapcsolatot is „telefonon” tartják fenn, szerelmi életet sem élnek. Majd ha vége a vizsgaidőszaknak… bíztatják egymást. Ebben az életszakaszban még vigasz a téli és nyári pihenő igézete. Sokan fogadják meg, hogy a következő félévben másképpen lesz, de kevesen tartják be. 
 
Nyugodtan állíthatjuk, hogy a fiatal, kezdő pályakezdő számára nem újdonság, hogy úgy is lehet élni, ha nincs napi ritmus, beszűkülten csak a feladatra lehet és kell koncentrálni. A teljesítmény az „isten”, az élet mellékes.
 
Az, aki halad a „munkaológia” szindróma felé, egyre inkább vágyik az újabb és újabb kihívást jelentő feladatokra - mint az alkoholista az alkoholra -, mert sajátos teljesítménykényszer rabja. A munka számukra az egyetlen öröm, a munka számukra az egyetlen pihenés. A munka, a munkahely válik egyetlen életterükké. Ennek hiányában „légszomj” gyötri őket, irritált nyugtalanságot élnek át. Sok esetben aludni sem tudnak, felriadnak, korán ébrednek és munkakihívásunkon, annak megoldásán „törik a fejüket”. Szinte csak a munkából fakadó feszültségeket képesek elviselni, mert annak megoldásában hatékonynak és kompetensnek érzik magukat. Ráadásul, ha az ilyen potenciálisan „beteg” egyre magasabb vezető státust ér el – és könnyen eléri, mert szívvel-lélekkel a teljesítménykényszer alá rendelte már magát – sajt „betegségét” hajlamos mások (alárendeltjei) számára követelménnyé emelni.
 
A spirált erősíti, hogy általában régebbi magánkapcsolatai egyre inkább átrendeződnek. Munkahelyén köt új barátságokat, „szerelmeket”.
 
Sokan belátják, hogy „ez így nem mehet tovább”. Megpróbál kilépni, új munkahelyet keres, de tulajdonságától nem szabadul. Újra és újra kitermelheti saját csapdáját.

Kik a legveszélyeztetettebbek?
Kezdeti vizsgálatok szerint a segítő foglalkozásúak (orvos, nővér, pedagógus, szociális munkás) körében észlelték ezt a munkaviszonyt. Napjainkban a szociálpszichológiai vizsgálatok arra hívják fel a figyelmet, hogy egyre több és több foglalkozású magas iskolai végzettségű körében figyelhető meg ez a folyamat.
 
Saját vizsgálataim szerint napjainkban a mendezser foglalkozásúak köre kitüntetetten veszélyeztetett. Ők ugyanis nem kifejezetten valamilyen professzióban szereznek alapismeretet, hanem az értékesítés, a marketing világában kell újabb és újabb ismeretket szerezniük.

A személyiségváltozás és a pszichés egészség
A munkaológiában szenvedő embert a kudarc illetve a kudarc lehetőségének a gondolata is „kiborítja”. A munka vagy a munkahely elvesztése, a vállalkozás gyengülése páni félelemmel tölti el.
 
A nőket külön terheli, hogy a tervezett időben nem esnek teherbe, ez a stresszteli állapotot tovább rontja. A „biológiai óra” sürgeti az első gyermekvállalást. Félve, hogy „kifutnak” az időből, az asszisztált reprodukciós medicinához fordulnak. Általában organikus okot nem találnak „ismeretlen eredetű” meddőség a diagnózis. A stressz nem kedvez a teherbeesésnek, a terhességnek. Általában a szülésig szeretnének dolgozni. Hiszen a nyugalom, a laza önátadás, az életnek megfelelő ritmus majdnem csak elméletileg ismert számunkra.
 
A pszichésen egészséges ember örülni, pihenni és hasznosan tevékenykedni egyaránt képes, és mindezek egyensúlyban tartásához nélkülözhetetlen feszültségtűrő képesség birtokában van. Van ideje önmaga és mások számára. Fontosnak tartja azokat a kikapcsolódási formákat, amik új ismeretket és élményeket jelentenek. Szélesíti látókörét (olvas, kapcsolatot tart a kultúrával). Élvezi és időt ad párkapcsolatának, igenelve a közös „mi” élményt.