Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gondolatok a csendről

2011.04.23

csend.jpg 

Gondolatok a Csendről…
 
Avagy "A Csend Ereje"
 
 
 
- Hogyan találjuk meg a nyugalmunkat egy rohanó világban? -
 
Üzenetekkel túltelített világban élünk. Egybemosódik a jel és a zaj. Egyre törpébb lesz a szünet két egymást követő hang között. Nyugalomhiány és csendínség van. Túl sokan túl sok mindent akarunk. Túl sok lett a közlés, és túl kicsi lett a figyelem. A mélységet felváltotta a szélesség. Minden okunk megvan a csendsóvárgásra.

Milyen is az a csend, amire ennyire vágyakoznak? A természet csendje harmonikus, zajjal teli, alkotó csend. A meghittség csendje a figyelem és a szeretet csendje. A döbbenet csendje letaglózó csend. A halál csendje egyben a megfosztottság csendje is. A kiszámíthatatlanság, a rettegés csendje talán a legőrjítőbb csend.

A csend elfogadása a bizonytalanságtűrés, az önismeret, a bennünk élő bizalom, és az egyéniség integritásának a mércéje is. Most éppen válság van. A válságban kapkodni szokás. Pedig nem marad le semmiről, aki nem rohan. Sőt. Saját magunk számára a válság pontosan akkor fejeződik be, amikor mi úgy döntünk, hogy mi nem futunk, hanem először gondolkodunk, és utána megyünk: lassan, megfontoltan, de kitartóan és céltudatosan haladunk a mi utunkon.
 
- A csendre való vágyakozás egyik világos jele, hogy a csendfürdő, igen népszerű szolgáltatássá kezd válni. A lebegőfürdőzést a testi-lelki kikapcsolódás egyik legintenzívebb formájának tartják. Másutt csendkurzusok indulnak, csendüdülők nyílnak, csendkúrán, vagy csendmasszázson lehet részt venni. Vezető üzletemberek kolostorba vonulnak, hogy ott egy csendes cellában tölthessenek el néhány napot. A csendvágy nőttön nő.
 
- De milyen is lehet az a csend, amire ennyire vágyakoznak? A természet csendje harmonikus, zajjal teli, alkotó csend. A meghittség csendje a figyelem és a szeretet csendje. A döbbenet csendje letaglózó csend. A halál csendje egyben a megfosztottság csendje is. A kiszámíthatatlanság, a rettegés csendje talán a legőrjítőbb csend. Pilinszky János a „Rejtezkedő Isten” című írásában kétféle csendről beszél: az egyiket a halál csendjeként, a pokol fülsiketítő csendjeként azonosítja, és azt mondja róla, hogy ebben a csendben a közöny és a démonikus üresség lapul. A másik csend – amit ő „az ostya csendjével”, a „kereszt csendjével” azonosít – életteli, életadó, élettől duzzadó csend, a szeretet és a remény csendje.
 
- Fabinyi Tamás így ír a „Csend a lelke mindennek” írásában: „Ám ne féljünk a csendtől. Mert az nem feltétlenül a süket csendet jelenti, hanem megelőlegezhet valamit abból a kozmikus áhítatból, amelyre a teremtettség irányul.” A csend elfogadása a bizonytalanságtűrés, az önismeret, a bennünk élő bizalom, és az egyéniség integritásának a mércéje is. Hányan emlékszünk még az első randira, ahol, ha csend állt be azonnal kétségbe estünk, mert nem tudtuk, hogy a partnerünk vajon mire gondolhat éppen? Gondoljunk csak bele: ott van ez a kétségbeesés egy sokéves szeretetteli kapcsolat meghitt, sokat próbált csendjében is? Aligha.
 
- Egy távol- keleti fiú a 14. születésnapjára lovat kapott, amire a falubeliek azt mondták: de csodás jószág. A zen mester csak ennyit mondott: majd meglátjuk. Két évre rá a fiú leesett a lóról, és kitörte a lábát, amire a falubeliek szörnyülködtek. A zen mester csak ennyit mondott: majd meglátjuk. Pár évre rá kitört a háború és valamennyi fiatal a frontra ment, kivéve az eltört lábú fiút. A falubeliek azt mondták: de csodás. A zen mester csak ennyit mondott: majd meglátjuk. Azután az ellenség betört a faluba és mindenkit lekaszabolt, köztük a fiút is. Aki nem hagy magának időt arra, hogy megértse a világot, az hamar hibákba esik.
 
- Most éppen válság van. A válságban kapkodni szokás. Pedig nem marad le semmiről, aki nem rohan. Sőt. A dolgok igazi lényegére figyelve éppen ő lesz az, aki nem fut a tömeggel, hanem kivár, mert csak így látja meg azt a kiutat, amelyet a tömeg mások elől eltakart. A válság akkor fejeződik be, amikor már nem futunk. Saját magunk számára a válság pontosan abban a pillanatban fejeződik be, amikor mi úgy döntünk, hogy mi nem futunk, hanem először gondolkodunk, és utána megyünk: lassan, megfontoltan, de kitartóan és céltudatosan haladunk a mi utunkon.
 
- Mi a Csend? Lehet egyáltalán csendet okozni? A csend tiszta és szent dolog. Képes nemes egyszerűségében gyönyörűbb lenni, mint akármilyen hang. Két hang közt, ami gyönyörködtet minket, ismét csend van. Ha hallgatunk valamit, akkor a csendek között megbúvó hangokat figyeljük. Ugyanolyan fontos, mégis a hangot becsüljük. Csend. Furcsa dolog: ha kimondod: csend, megtöröd, akarva, akaratlan. Csend nélkül nincs hang, viszont hangok hiányában a csend az úr. A csend valami megfoghatatlan, amit legtöbbször kicsik vagyunk értékelni. Kicsik vagyunk megérteni. Igazi csend csak a teremtés előtt létezhetett. Azóta gondolatok töltik be a helyét. Már nincs olyan csend, mint akkor, ami talán nem is baj igazán.
 
- Hiszen mi is hangok vagyunk, sok kicsi hang, amelyek együtt egy hatalmas zenét alkotnak. Mind különböző, és mégis egyforma, minden kicsi együtt alkot valami újat. Mindenben jelen van a hang és a csend is. Egy kis darabka abból, amit teljes tökéletességében csak Isten birtokol. Minden gondolatunk egy-egy hang, minden rezdülésünk apró új színt próbál vinni a muzsikába. Abba, ami egyszerre magas és mély, szomorú és vidám. A dallam, ami mindig változik, de lényegében mégis ugyanaz marad. Csak a díszítések mások. Mert mindig vannak díszítések, amik nem engedik, hogy a dallam egyhangúvá váljék. Ilyenek lehetünk mi is, ha igyekszünk jó életet élni.
 
- Önmagunk csendjére, amit a hang mellett ugyanúgy magunkban hordozunk, figyelnünk kell, mint hangjainkra. Mert mindenki egy kis trilla, egy utóka, egy kis díszítés. Ezek is ezerfélék lehetnek, függően attól, hogy hol kapnak helyet. A dallamban egy trilla csak egy apró dísz. Viszont, ha önmagában szólal meg, maga a dallam. A hang maga az élet. Magunkban hordozzuk, várva, hogy bejátszhassuk egyetlen trillánkat: az életünket. A csend sokak számára nyugalmat hordoz. Másoknak feszültséget, mert félnek, hogy a csendből kihallik majd hangjuk. Megint másoknak kísértés. Kísértés arra, hogy megtörjék. Hogy legyen lehetőségük bejátszani életük trilláját. Ami megint sokféle lehet. A harsány és erős életek kitűnnek a muzsikából, ám rendszerint nagyon rövid időre. A szelíd és lassú életek nem hallanak ki, de éppúgy jelen vannak, és építik a zenét, mint lármás társaik, észrevétlenül. Nehéz szépen trillázni. Megtanulni azt, hogy hogyan hallatsszon ki a hangod, de ne haljon el pár másodperc alatt. Élni sem könnyű. Jól élni, pedig igencsak nehéz. Hiába trillázol finoman és gyönyörűen, ha körülötted mindenki harsog: nem vesznek majd észre.
 
- Ám, ha te igyekszel kitűnni, lehet, hogy a halk zenéből harsány hangod túlontúl kihallatszik majd, sértve ezzel a hallgatóság fülét éppúgy, mint muzsikustársaidét. Nehéz eltalálni a jó arányt. Ám csak egy díszítésre van lehetőségünk. Azt kell úgy eljátszani, hogy örömet okozzunk vele társainknak éppúgy, mit saját magunknak. Nehéz feladat, de nem lehetetlen. Sokaknak nem csak egyetlen lehetőségük van. Jobban mondva nekik is csak egy van, csak újból belekezdenek. Ha el is rontották az elejét, a végére még gyönyörűvé válhat. Ne essünk kétségbe, ha rosszkor vagy rosszul léptünk be: ha társaink türelmesek, és mi is azok vagyunk velük, gyakorolhatunk, békében.
 
- Ha már úgy érzed, a trilla tökéletes, eljátszod, és utána csended lesz. A többiek, lehet, hogy tovább játszanak, de te nem. Ezért mindig igyekezz úgy trillázni, ha eljátszottad, önfeledten élvezhesd saját csended, amíg a többiek tovább játszanak, tudva, jó munkát végeztél. Mert eljön a te csended is, mint mindenki másé, mikor még kicsit élvezheted a többiek muzsikáját, de te már nemigen tudsz segíteni. Látni fogod, hogy érdemes volt játszanod, mert lehet, hogy az- az egyetlen hang, amit te, és csak te játszottál, új irányba viszi a dallamot. Nem lehet tudni. Ha ez sikerült neked, akkor hallgasd trillád eredményét, élvezd a többiek zenéjét, lehet, hogy felismered benne a sajátodat, amit megtanítottál valaki másnak is, hogy folytassa, amit te elkezdtél. Akkor már nyugodtan várhatod, hogy a csend magához öleljen.
 
- Ahogyan „Baráti Péter” írja, ellen kell tudni állni annak a nyomásnak, ami azt sulykolja, hogy „Nem sok joga van az embernek magára maradni a csendjével, mert az nem produktív.” A belső fejlődés igenis produktív. Továbbmegyek. Hosszú távon a belső fejlődés éppen hogy sokkal produktívabb, semmit a rövid távú esztelen termékgyártás. Pénteken hallgattam egy nagyszerű hálózatos előadást a CEU- n Cesar Hidalgo- tól, aki azt bizonyította, hogy a nemzetek GDP növekedése alapvetően a nemzetek készségeinek növekedéséből ered. A készségek növekedése nem képzelhető el a rohanó folyamatoktól való függetlenedés és belső fejlődés nélkül.
 
- Más tudományos példák is bizonyítják azt, hogy aki a tömeggel együtt fut, az bizony sokszor rosszul jár. A játékelméletnek a tőzsdei sikerek megértésére nagy haszonnal alkalmazott ága a „kisebbségi játék”, amelyet a szakma „El Farol Bar problem”- ként is ismer. A játék lényege az, hogy a többséghez tartozók (a tömeggel sodródók) rosszul járnak. Az El Farol Bar Santa Fe-nek, az elméleti kutatások egyik fellegvárának számító Santa Fe Institute- nak helyet adó városnak, régebben az egyetlen jó szórakozóhelye volt. A játék innen eredt. Ha kevesen döntöttek aznap este úgy, hogy elmennek a bárba, és te e kevesek között voltál, akkor jól jártál, mert a bár nem volt túlzsúfolt, és jót szórakoztál. Azonban ha sokan döntöttek úgy, hogy elmennek aznap este a bárba, akkor te jártál jól, ha otthon maradtál, mert így nem kellett heringként rettegned attól, hogy agyontaposnak. Azaz van jó néhány szituáció, ahol mindig a kisebbség jár jól. Ilyen a tőzsde is, ahol az nyer, aki a pánik idején a tömeggel ellentétben nem elad, hanem vesz – persze akkor, ha van esze, és olyan részvényt vesz, aminek valós értékét csak a pánik ásta alá.
 
- Nagyon nagy örömmel olvastam „gaborgurbacs*” csend-pontjait. Wow! Gábor, remekelt. A 10 pontodból legalább négy blog bejegyzést lehetne írni. Itt most csak néhány visszaigazolás bölcs gondolataira. A csend valóban abból is fakad, hogy az igazán bölcs ember tud hallgatni, és csak akkor beszél, amikor annak rendelt ideje van. Az ember kötelezettségeinek növekedésével valóban nő a hangzavar. Ez egyben ékes példája a csomópontok hálózatos szűrő-szerepének is. Az 5-ös pont lényegét csak másolni tudom, olyan szép: „Aki értékelni szeretné a csendet, annak részt kell vennie a karneválban, éreznie kell a tömeg megcsonkított egyszerűségét, amiben az egyén a csend komplexitásáért kiált.” A csend valóban az önszeretet egyik formája. Egyetértek az utolsó gondolattal is: „A csend olyan, mint egy jó diák: napról napra értékesebb lesz, az idő teltével egyre kevesebben értik a mondanivalóját, míg végül egy nap tanárrá válik.”
 
- Gondolatok a Csendről… (gaborgurbacs*)
Mint diák a mindennapi versengésben keveset profitalok a csendből. Tehát ha órán odafigyelek, hogy jobban megértsem a tananyagot, ahelyett hogy buta kérdéseket tennék fel (ami látszólag reprezentálja az aktivitásomat), akkor mind a tanár, a közösség inaktívnak (értéktelennek) tekint. Következésképpen, a rövid távú siker elérhetetlenné válik. A 21. Században a siker érzet belátható időn belül rövid távú pozitív eredmények sorozatából (ugrás, lépésről lépésre) származik. Egy másik oldalról nézve a csend egy privilégium, amely az autentikus egyént fejlődéshez vezeti. A csendet értékelő, megfelelő bátorsággal bíró, kitartó és pozitív gondolkodással rendelkező (mindig árral szemben úszó) egyen saját magát és a közösséget is nagyban szolgálja.
A szokásostól eltérően, ebben a bejegyzésben, csak tört gondolatokat szeretnék megosztani. Talán azért, mert képtelen vagyok a csend legmélyét megérteni, vagy talán el szeretném kerülni a nagyobb mértékű elfogultságom fejlődését, egy összefüggő iromány során, avagy csak szeretnék hű maradni a pillanat erejéhez. Tehát eredeti formájában daraboltan így néznek ki a csendről szóló gondolataim:

1. Az idő teltével, a csenddel kapcsolatos fogalmak érték vesztésen mennek keresztül, mert az egyén által gyakorolt inaktivitás korlátolja a progressziót, ezért a közösség és a társadalom, ahol élünk látszólag keveset profital a csendből.
2. Epiktetosz késői sztoicista filozófus szavait idézve: “Két fülünk van és egy szánk, hogy többet hallgathassunk, és kevesebbet beszéljünk.”
3. A tudás őrzői nem arra koncentrálnak, hogy megosszák a tapasztalatukat (hangoztatás), hanem hogy profitáljanak belőle (csendben maradnak, amíg a megfelelő idő elérkezik), ezért a csend offenzívnak, értéktelennek tűnik a társadalom nagy többségének, aki szocio- okonomia helyzetük jóvoltából nem tudjak hosszabb ideig fenntartani a csendet.
4. Ahogy az ember kiszolgáltatottsága (kötelességeinek száma) növekszik a közössége felé, annál jobban uralkodik a zaj (zavar) a csenden (harmónián).
5. Aki értékelni szeretné a csendet, annak részt kell vennie a karneválban. Nem kell kiabálnia, de érezni kell a tömeg megcsonkított egyszerűségét, amiben az egyén a csend komplexitásáért kiált. (Baráti Péter bejegyzésére utalva, Kundera Kitsch ötletéből merítve)
6. A csend az önszeretet egyik formája, azonban legtöbbünknek önszereteten kívül kevés jut igaz külső szeretetből.
7. A csend önmagában értéktelen, csupán a körülötte lévő elviselhetetlen zaj emeli naggyá az egyéni vagy a kollektív hallgatás természetet. Valahogy úgy, mint ahogy a fehér szín (vagy szín hiánya) magányos egy más árnyalat nélkül…
8. A csend önmagában egy kicsinyesnek tűnő vélemény, de kétségbevonhatatlan.
9. Általános mondás: “A hallgatás beleegyezés…”
10. A csend olyan, mint egy jó diák: napról napra értékesebb lesz, az idő teltével egyre kevesebben értik a mondanivalóját, míg végül egy nap tanárrá válik.
 
Forrás: Csermely Péter blogja