Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Átalakulás I.- V.

2011.05.02

Átalakulás I.

 
Ahhoz, hogy megszabaduljunk, egy negatív érzéstől meg kell tanulnunk annak alárendelni magunkat. Szembenézni vele és szeretetté alakítani. Minden reggel, délben, este, amikor csak időt tudunk szakítani, vagy amikor a disszonáns élmény zajlik, beszéljünk az esemény, a dolog vagy a személy Irányító Gömbével. Természetesen nem kell ezt a megnevezést készpénznek, konkrétnak venni. Ahogy Istennek is ezer féle nevet adtak már, de a jelentéstartalma semmit sem változott. A Mindenek felett álló, a Mindenható, valaki, aki hatalmasabbnak képzelünk saját magunknál. Irányító Gömb, Felső Én, a Teremtő Mátrix Szegmens. Egy olyan metafizikai kapcsolat, aki vezérli az események láncolatát, a személyt az életfeladatainak vonala mentén. Beszélni valakinek vagy valaminek az Irányító Gömbjével annyit tesz, hogy összehangolódunk vele, egy nyugodt pillanatunkban a figyelmünket – akár egy mély meditáció – rákoncentráljuk, a tudatunkat – gondolataink mellőzésével – képzeletünkkel fűszerezve ráfókuszáljuk. Mondandónkat, mint gondolat energiaforma juttatjuk el képekben vagy szavakban, akár mindkettő formájában. Azért választjuk ezt a formát, mert a fizikai valóságunkban nem tudjuk megtenni. Nem kíváncsiak rá, nem tudunk személyes kontaktot kialakítani, nem vagyunk képesek személyesen lerendezni az eseményt, kihívást. Viszont feltétlenül polarizációt igényel, hiszen negatív emóciót éleszt bennünk, diszharmonikus állapotot idéz elő.
 
Az első lépésben azonosítanunk kell a polarizálandó eseményt, személyt, kihívást, kérdéskört. Pontosítani kell azt is, milyen disszonáns energiákat és érzeteket okoz nekünk. Fontos lenne azt is látnunk, milyen cselekedetekben, érzelmi reakciókban nyilvánul meg mindez az életünkben. Bármely diszharmonikus tulajdonságot, szokást, emóciót is ismerünk fel magunkban, kérdezzük meg a Felső Ént, hogy ezek a vonásaink, szokásaink a születési adottságaink, azaz a saját jelmezünk vagy valahonnan máshonnan jönnek-e, másé-e? Ha a sajátunk, akkor nem kell polarizálni, mert a küldetésünk része és ennek megoldására kerültünk kapcsolatba az energiával. Ha a személyes – velünk született – tulajdonságainkkal kerülünk kapcsolatba, akkor ez azt jelzi nekünk, hogy nem a kívánt irányba tereltük életünket. Rossz úton járunk, szükség van az iránymódosításra, visszalépésre, az esemény vagy érzet újragondolására, tisztázására. Ha bepöccenek valamire vagy valakire, akkor ezzel a személyesen vállalt negatív tulajdonságommal azt jelzem magamnak, hogy az adott esemény vagy személy fontos közvetítő feladatokat lát el. Vagy a türelem erényét kell csiszolnom, vagy egy olyan helyzeten kell kellő mélységgel túljutnom, amitől irtózom, és nem akarom igazán megtapasztalni. Tehát bele kell menjek a szituba és jól meg kell figyelnem az egész történést. Nem járok az összképet tekintve rossz ösvényen, de a további megtapasztalásaim akadálya lehet, ha nem kerülök ki az elvárt tapasztalatokkal a helyzetből. Egy ilyen pillanat gyakorlatában arra is lehetőség mutatkozik, hogy felvillanjon a múltnak egy hasonló eseménysora, amikor teljesen fordított felállásban, szereposztásban zajlottak le a cselekmények, érzések. Amikor én hoztam ki másokat a béketűréséből, amikor rajtam keresztül gyakorolhatta valaki a türelem erényét. Ha más tulajdonságaival kerülünk össze, akkor nem marad más választásunk, mint a hátralépés, az együtt érző elfogadás és továbbmenetel.
 
Ha tehát azonosítottunk egy olyan játszmahelyzetet, amikor nem a velünk született tulajdonságokkal, nem más játékával állunk kapcsolatban, de mégis kibillenést okoz bennünk, akkor meg kell találni azt a nyugalmi állapotot, belső harmóniát vagy helyszínt, ahol az átalakító eljárást le tudjuk folytatni. Olyan helyzetet azonosítottunk, melyet abban a formában, ahogy megmutatkozik számunkra továbbvinni nem lehetséges. Fel fogjuk ismerni azt is, hogy már többször fordult elő életünkben ez a feladat, látni fogjuk azt is, hogy minden esetben ugyan úgy reagáltuk le az eseményt, és soha nem értük el a kívánt végeredményt. Minden szereplőben tüske és a visszavágás szándéka, egy későbbi lerendezés gondolati energiaformája maradt.
 
Átalakulás II.
 
Gyakran fordult elő, hogy egy családi összejövetel alkalmával kibillentem a türelem állapotából és vagdalkozni kezdtem. Ezzel tartós és mély hatást is gyakoroltam az egész pereputty életére, az a feltételezésük alakult ki, hogy elég erőszakos és türelmetlen férfi vagyok. Sokszor akartak a gyerekek vagy a felségem védelmére kelni, még a gyámüggyel is fenyegettek. Nagy energiákat tettem abba bele, hogy kivizsgáljam mi volt az a tulajdonság, érzet, cselekmény, ami olyan sokszor eredményezte bennem a kibillenést és a család válaszreakciót, skatulyázását. Arra a következtetésre jutottam, hogy olyan állapot váltja ki otthonomban a közvetlen érintettségből fakadó türelmetlen magatartást, amihez nekem semmi közöm, de nagyon is érzékenyen érint. Amikor többször és számomra világosan megfogalmazott mondandóm nem került befogadásra a környezetem gondolkozási mintáiba, játszmakapcsolataiba, polarizációjába. Amikor szavaim hatására látszólagosan elfogadásra kerültek a gondolataim, de senkinek a gyakorlatába rendszeressé, fontossá és igazzá nem váltak. Csupán a béke kedvéért lettek elfogadva. Ha nem voltam jelen, egyszerűen figyelmen kívül hagyták azokat a lehetőségeket, tapasztalatokat vagy tényeket, melyeket felvázoltam. Felvértezve a tapasztalataimmal elhatároztam, hogy nagyon fogok figyelni ezekre a szitukra, nehogy kibillenést okozzanak bennem. Ha elkerülöm ezt az állapotot, akkor a kívülálló szemszögéből nézve is megfigyelhetem a zűrzavar rendezésének mások általi módozatait. Azaz nem az én agresszív cselekedeteim fogják lezárni mások kihívásait. Megfigyelem az eseménysorokban a család minden tagjának polarizálandó tulajdonságait, feladatait úgy, hogy nem játszom benne semmilyen szerepet. Nem oldom meg helyettük, nem folyok bele olyan módon a játékba, hogy azt úgy azonosítsák, mintha az én dolgom lenne. Keveredett is belőle számtalan alkalommal igen nagy kavalkád. A gyermekeim eszement ordibálásáról kiderült, hogy másokat még jobban zavar, mint ahogy engem idegesített, csak nekik kényelmesebb volt, ha én rendezem le. Ők jobban is jöttek ki az egészből, mert ugye a gyerek csak azt látta, hogy az apjuk óbégat és pofozkodik, azt nem érzékelte, hogy az egész családnak eleve égnek állt a haja. Megfigyelhettem azt is, hogy a kölykök fékezhetetlen diszharmóniája tulajdonképpen a családom tagjainak olyan energiájától kapott, lendületüket, melyek a személyes kihívásaik voltak. A teljesség igénye nélkül például: púp volt a hátán az egész családi összeröffenés, csak azért szervezték, mert szoktak ilyet csinálni; utálják egymást, de hát nem volt lehetőségük beleszólni a vendégsereg összeállításába, egymás társaságát, pedig igencsak nehezen tűrték; a saját otthoni és munkahelyi stressz élményüket nem voltak képesek a családi összejövetel keretein kívül hagyni, és sok minden más, amihez nekem semmi közöm nem volt. Betartva a három lépés távolságot, mint külső megfigyelő már roppantul élvezetes mulatság volt még akkor is, ha nagy szomorúsággal töltött el. Tudatosan nem vettem át mások érzeteit, játszmáit, nem akartam rajtuk, olyan módon segíteni, ahogy az nekik kényelmes lett volna. És nem is igazán akartam rájuk erőltetni a saját látás- és gondolkozásmódomat. El kell fogadnom, ha fáj is, hogy a tudatosság ösvényén egyedül halad az ember. Még ha fel is ismer magában olyan tulajdonságokat és erősségeket, melyek mások számára is hasznosak lehetnek, ez még nem azt jelenti, hogy azok a mások képesek lesznek mindezt elfogadni tőle. Egy olyan környezetben, ahol mindenki mindenkiről sérelmekkel teli rögzült képeket formál meg, ahol bárki bárkiről csak a saját képességeiből kiinduló önarcképeket lát, ott semmilyen formában nem kell úttörőnek mutatkozni. Ellenben ígéretes a lehetőség arra, hogy a tudatosságunk erejét lemérjük, kizárólag a megfigyeléseink alapján.
 
Átalakulás III.
 
Ha nem tudjuk átélni elég mélyen saját tapasztalásainkat magunkban, ha csak egy picit is lefitymáljuk a bennünk leledző legkisebb rosszat is, elmulaszthatjuk a polarizációját. A negatív motiváció miatt nem leszünk képesek stabilan bejutni az ajtón, a tudatosság emelkedésének forradalmi átjáróján, a felemelkedés kapuján. Kell érezni minden rezdülésünkben a változás szükségességét, a saját magunk megváltoztatásának a szükségességét. Nem elég egy röpke elengedés és egy bocsika! Másokat emberi mivoltukban károsítottunk, megaláztunk, energetikailag kizsigereltünk és felfaltunk. Nem gondolhatjuk, hogy a lerágott csontvázuknak elegendő lesz a „pardon mösziő”! Olyat kell ordítani, hogy az Univerzum visszhangozzon és a Teremtő haja is égnek álljon, (pedig Ő a semmiben létezik). Elég volt! Ezt már tényleg nem csinálom tovább! Kiszállok a vonatból és kérem a Teremtőt, hogy küldjön egy másik szerelvényt az ellentétes irányba!
 
Miután jól elmélyedtünk a megtapasztalásban, amikor alaposan és minden szereplőjére nézve megvizslattuk az eseményt, nem kell mást tennünk, mint elküldenünk a bennünk kialakult tiszta érzéseket, a lecsillapodott érzeteinket, a szeretetünket, a megbocsátásunkat és egy segítségkérő energiát a Teremtő Mátrixszegmensünkbe, Felső Énünkhöz. Ugyan ezeket az érzéseinket fel kell ajánlani a többi szereplő részére is. Minden rossz tulajdonságunkkal, félelmünkkel, motivációnkkal, embertársunkkal meg kell ezt tenni, mielőtt be tudnánk fogadni az Új Energiát. A szeretet az Univerzum értelmezésében a földi harmónia, a béke, az elégedettség, a tisztelet, a megértés, önmagunkkal való megbékélés, a belső csend állapotának egyvelege. Ennek az állapotnak a végső megtalálása a célunk. Amikor már nem leszünk kibillenthetőek semmi és senki által. Amikor életünk minden villanásában képesek vagyunk megtartani a három lépés távolságot, nem akarunk kioktatni és megtanítani senkit és semmit. Amikor az egyedüli szándékunk az, hogy minden részvevője egy polarizációs eljárásnak megtapasztalja az eseményhez társított tiszta, valós érzést. Az objektív tényt. Saját akaratából, belső indíttatásból, mindannyiunk közös javáért.
 
Amikor elül a vihar, amit okoztunk, amin túlléptünk, amin akartunk változtatni, akkor a kitisztult égbolton megjelenik egy szivárvány és a bárányfelhők a mi arcképünket formálják alakzatukkal. A távolból felharsan egy szekér kerekének egyenletes nyikorgása, amivel tudhatjuk, hogy életünk új kerékvágásba került át, a sorsfordulónkhoz érkeztünk és van út abban az irányban is, és csak rajtunk áll, mire visszük. Az új életúton azonban újfajta reakciókészséget is ki kell alakítanunk. Ez lesz a tudatosság, a tudomás a hollétünkről és az „ottani” jelenlétünkről. A szekér elvisz még minden olyan okkult kibillenéseinkhez, ahol szükséges a korrekció, ahol megcélzottak vagyunk, ahol magunkkal szemben kell az erőt összpontosítani. De kétségbe nem kell esni, mert a bennünk lévő dupla Mágus másikja (önmagunk melletti) már a Felülről jövő Énünk szellemi energiája, segítsége lesz, amit célszerű befogadni, elfogadni, hogy mindig a helyünkön maradjunk.
 
Átalakulás IV.
 
Azért érezzük egyre nehezebbnek az utat, azért van körülöttünk olyan sok kedvezőtlen összképet kialakító esemény, azért futunk össze gyakran tisztátalan érzésű emberekkel, azért érezzük magunkat igazán nyomorúságosan, mert egyre több tulajdonságunkkal kell egyszerre szembenézni és polarizálni. Leginkább az állíthatja le a tudatosságunk felemelkedésének átmenetét, a Második Születést Bennünk, hogy túl soknak érezzük a kihívásokat, és nem vagyunk képesek belekezdeni az átalakítás folyamatába, ha meg nekifogunk, a befejezés előtt abbahagyjuk. A fenti 93 csak rövid szösszenet a lehetőségek gazdag tárházából. Nem kell azonban nagyon drámázni, egyes-egyedül arról van csak szó, hogy: „nem az események gyötörnek Minket, hanem a róluk alkotott képzeteink!” Az ego, a köztudat, a hiedelmek vagy a „Szisztéma” rögzült képei. Felejtsük el ezeket és lépjünk vissza a középpontunkba, ha valamilyen folyamat, elengedés aktivizálódik. Lélegezzünk egy nagyot, folyassuk keresztül a lélegzettel magunkon az egész eseményt. Ez már nem a Mi ügyünk, mert tudatosan nem ezt választjuk. Az Univerzum Békéjének Középpontjai vagyunk. Ha nehezen múlik, vagy túl nagy a dráma, vegyük fel a kapcsolatot egy olyan ismerősünkkel, akiről tudjuk, hogy velünk hasonló módon törekszik a tudatos polarizációra. Segítsük egymást. És tudod, a magyar nyelv szerint egymás segítése „csak” annyit jelent, hogy a saját ÉGI MÁS- unkat támogatjuk (S + ÉG + IT + S + ÉG). Ebben a pillanatban zajlik a polarizálás ÉLŐ ADÁS- a, azaz mindig (MIND ÉG, bocs).
 
Kulcs a megbocsátás, a negatív energiák elengedése. Fontos hogy megértsük és elfogadjuk mindazt, amit kapni fogunk. Fontos, hogy akarjuk. Hogy az élet olyan helyzetekbe sodorjon minket, ahol tudatosan polarizálhatunk, kiegyenlíthetünk. Minden zavar így megszüntethető. És léci vegyétek figyelembe, hogy a világtendencia alakulása szerint mindenki egyre csak nagyobb kihívásokkal néz szembe napról napra, minden csak romlik a szemükben, akkor, pedig miért ne hozzuk ki ebből legalább azt a maximumot magunknak, hogy tudatosan éljük meg. Értsük meg, fogadjuk el és alakítsuk át az élethelyzeteinket. Így lesz a zavarokból tudatos megkönnyebbülés, így repül ki a pezsgősdugó akkor és oda, ahová mi akarjuk. Tekintsük életünk alapjának az alábbi energiamintázatot:
„ Ha nem csinálnánk több rosszat, ha megértenénk, hogy Mi egymáshoz kötődünk, hogy minden, ami körülvesz bennünket, hozzánk tartozik, és hogy segítenünk kell és részt is kell vennünk aktívan az egyensúly megőrzésében, akkor minden tökéletes lenne!”
 
Muszáj átalakítanunk, polarizálnunk, és muszáj tisztán élnünk, mert a Teremtő nem fogadja már be a negatív energia-mintáinkat a saját adatbázisába. Egyrészt azért, mert már unja, másrészt azért, mert semmi újat nem hordoz magába. Már csak önmaga botorságait ismétli mindenki. És ki a túró kíváncsi erre? Visszaküldi hát a Teremtő a tapasztalatainkat rögvest akkor, amikor bekövetkeznek, és lehet kiegyenlíteni a zavart akár 5 perc múlva ismét. Nem is ebben az életben. Most. Miért imádkozik itt a Földön bárki is a könyörületért, a könnyítésért, javulásért, ha még gondolatban sem képes semmi pozitív harmóniára? És mindez miért szolgálja már megint csupáncsak a mi javunkat? Mert csak így tudunk a tudatosság emelkedésében magunk is aktívan részt venni. A tudatosság forradalmi eseményei zajlanak körülöttünk, a Földön és az Univerzumban egyaránt. A mi szerepünk csak abban az esetben jelent együttműködést a nagy egésznek, ha állandóan önmagunkat polarizáljuk, személyiségünket kiegyenlítjük. Feladat, esemény meg van jó ócskán.
 
Átalakulás V.
 
Elengedhetetlen az átalakító folyamat megélése abból a szempontból is, hogy meg kell tanulnunk, milyen másnak lenni, milyen volt bizonyos tulajdonságainkat birtokolni, azzal együtt élni. Az előző családi élethelyzeti példában talán levonható volt az a következtetés is, hogy nekem semmilyen szerepem nem volt az események kialakulásában. Pedig, ha jól belegondolok, az egészet személyes tapasztalatként adtam át. Ergo, senki másnak nem volt köze rajtam kívül. De mi volt ebben a saját szerepem, és mit kellett tanulni belőle? Elsősorban a kommunikáció erőfeszítő voltán kellett változtatnom. A stílus, a hangnem, a tudás kiterjedése, az érzések beáramlása, a rólam kialakított kép, a nekem tulajdonított tulajdonságok, a velem szemben támasztott elvárások mind-mind nagyban befolyásolták a mondanivaló átadásának eredményét. Rá kellett jönnöm, hogy nem kell senkiben megváltoztatnom egy olyan képet magamról, amit nem én alakítottam ki, nem kell senkinek az elvárásai szerint élnem, gondolkodnom és beszélnem, nem kell olyan tulajdonságokkal küzdenem, melyek nem a sajátjaim. Egy pár dolgot viszont feltétlenül meg kell tennem. A stílust meg kell merítenem abban az érzésvilágban, melyet mindig sajátomnak éreztem, a hangnemet a tudás nagyszerűségének csendesítő nyugalmává kell némítanom. Suttogássá, bizalmas hangvétellé, a szeretet tónusává. Mert a tudás csak akkor válik igazi tudássá, ha képesek vagyunk másokkal megosztani azt. Meglátjuk a másikban az együtt haladás közös irányultságát. A tanítva tanulás alapállását. Mi megosztjuk, és elfogadásra ajánljuk másoknak a tapasztalatainkat, mások megtanítják nekünk azt, hogyan mondjuk mindezeket el nekik. Mi módon képesek ők befogadni, hogyan kell felkínáljuk nekik a tudást, mi lenne a számukra legmegfelelőbb forma ahhoz, hogy meglássák a tudásban saját életünk ütemének megváltoztatásának szükségességét. Hogyan ébreszthetnénk egyszerre a legtöbbet úgy, hogy közben meg ne ijedjenek a változás felvetésétől, az ismeretlentől. Rá kellett jönnöm, hogy nem kell akarni az átadást, nem kell átadnom senki olyannak semmit, aki nem kéri azt. Mindenki a saját ütemében tudatosodik, a közös utunk meg amúgy is igazán közössé válik majd akkor, ha mindketten akarat, elvárás és szándék nélkül formáljuk óhajjá azt.
 
Az elkülönülésünk kiinduló szándéka is a másság, a másképpeniség lehetőségeinek a megismerésére irányult. Azért történhetett meg, mert meg akartuk ismerni a teremtés nagyszerűségét, mindazt a gondolatvilágot, ami a Teremtőt vezette az Univerzumok kialakítása során. Be akartuk bizonyítani neki, hogy lehet még jobb, tökéletesebb és élményekben gazdagabb. Már látjuk, hogy ez nem könnyű. Nagyon nehéz egy képet az összképben megformálni és erőfeszítéseket követel az is, ha az egésznek akarjuk egy részletét úgy megjeleníteni, hogy ne rondítsa össze a teljesség harmóniájának alapállását. Ebben a pillanatban, amikor végéhez közeledik a nagy kísérletünk, látnunk kell, érzékelnünk kell a kudarc végzetének lehetőségét is. De nem szabad bukásként megélni. Se nem volt hiábavaló, se nem volt fiaskó ennek a sok tapasztalatnak az összegyűjtése. A Teremtő sem így fogja fel. Hogyan vette volna a bátorságot arra, hogy a saját teremtményeinek nem adja meg a lehetőséget arra, hogy a saját elképzeléseiket megvalósítsák. Hát ő is csak a saját tapasztalatainak a birtokában volt képes létrehozni és fenntartani az egész világot a fejünk felett és alatt. Neki is csak egy állomás a teremtő fázisában a mai világkép pillanatnyi állapota. A fejlődése és a tanulása neki is végtelen és határtalan. Ez csak egy játék, a képzelet kimeríthetetlen, szűnni nem akaró áramlása. A soha véget nem érő mulatság. És szeretné a Teremtő mindezt sugározni, beáramoltatni az életünkbe. Szeretné mindazt az örömöt nekünk átadni, amit irántunk, bátorságunkért, elszántságunkért, tapasztalatainkért hálájaként érez. Neki mindenki személyesen fontos, minden résztvevője és szereplője a játszmának egyaránt győztes. De a siker érzése csak az Egyben, egyként formálható közös mosollyá. Ezért is van szükség a polarizációra. Hogy visszanyerjük az egység érzetét. Magyarul: EGY S ÉG. A Földön a Béke korszaka kezdődik hamarosan, nem vihetünk át semmilyen útravalót, régi szokást, gondolatmintát, lerendezendő kapcsolatot, kihívásokkal bíró személyes tulajdonságot, mert ahová tartunk, ott nem lesznek utak, csak a létezés öröme.
 
Készítette "Második Születés Baráti Kör és Teaház"